Audrey döbbenten állt testvérével szemben. Kemény dolog lesz ez, legalábbis neki biztosan. Hogy levakarjon magáról egy olyan személyt, akitől majd’ elolvad ráadásul a vonzódás kölcsönös. Bár Audrey nem tudta, hogy a srác komolyan gondolja, vagy csak az ágyig bókol neki. De ilyeneken nem is gondolkozott. A rózsaszín felhőktől nem látott előre. Egyre csak nővére szavai csengtek vissza a fülében. De tudta azt is, hogy igaza van Nicole-nak. Vajon lesz elég ereje ezt a lépést megtenni, vagy hagyja, hogy a szálak kuszálódjanak össze mégjobban, melynek már ő is szerves részévé vált… csak nem mindenki tudja. Szívesen leszedte volna testvére fejét, hogy ő küldte be, viszont ő meg belement, sőt ő kuszálta össze a dolgokat, ő engedett a csábításnak… azoknak a gyönyörű barna szemeknek és és az ellenállhatatlan pajzán vigyornak.

-         Mit kell tudnom? A félreértések elkerülése végett. – kérdezett rá halkan erőltetetten beletörődöm hangon.

-         Szerintem már volt szerencséd kitapasztalni, mit hogy kell. A szakmához értesz, innentől holnap már csak arra kell fókuszálnod, hogy Tomot leakaszd magadról. Tudom, hogy nem könnyű, és rossznak érzem magam, hogy ilyet kérek tőled, de meg kell értened. – nézett bocsánatkérően hugára.

-         Megértem. – válaszolta tömören, de már nagyon túl akart lenni az egészen. Tudta már az elején, hogy ez a cserebere rossz ötlet. Már a gimiben is megjárták egyszer. Most súlyosabb a büntetés, mint egy kis „ejnye”.

Másnap reggel Audrey megint egyedül kelt, amit nem díjazott, tekintve, hogy lett volna még pár kérdése. Tegnap nem igen merültek fel benne. Azzal győzködte magát, hogy amit tegnap Nicole mondott neki, az valóban elég. Gyorsan elkészült, majd kocsiba pattant és másodjára is elment oda, ahol egyszer sem kellett volna járnia. Ismét gyomorgörccsel lépte át a bejárati ajtó küszöbét. Remélte, hogy lesz akkora mázlija megint, hogy nem azonnal találkozik a srácokkal.

-         Jó reggelt baba, azthittem már be sem jössz. – kapta el egy pillanat alatt Tom, aki minden bizonnyal a bejáratot kémlelte, mikor érkezik már meg végre a lány.

-         Neked is reggelt – nézett fel Audrey megbabonázott szemekkel a férfira, de lépni nem mert és konkrétan magától ennél többet mondani se. A bátorsága azonnal hátraarcot vett, mikor meglátta Tomot.

-         Most már jobban vagy, ugye? – vált át aggódóba.

-         Sokkal jobban – mondta, bár hozzátette volna még azt, hogy azért mert láthatja a férfit, de azzal aláírná a halálos ítéletét, főként Nicole-nál.

-         Jót tett tegnap akkor az a csók – büszke mosolya előbb döbbenetet, majd féltékenységet csalt Audrey arcára.

-         Tegnap csók? – kérdezett vissza a lány, mire furcsa nézést kapott válaszul. Ahogy szembe került azzal a személlyel, aki hevesebb ütemre kényszeríti a szívét, el is felejtkezett arról, hogy mit mondott nővére – úgyértem…

-         Minden rendben van, Nicole? Vagy még nem heverted ki a rosszullétet?

-         Minden rendben csak reggel van még… - próbált mentegetőzni.

-         Pedig így is késtél.

-         De elnézed, ugye? – pislogott kérlelően a férfira.

-         Ezekért a szemekért mindent. – mosolyodik el, mire végigfutott a lány gondolatain, hogy ha sírna azt is megértené e, mivel most nagyon annak határán volt. Főleg, mikor látta közelebb hajolni Tomot, hogy hamar forró csókot lehellhessen a lány ajkaira. De mielőtt még nagyon beleélné magát Audrey, cselekednie kellett.

-         Khm, akkor most menjünk…

-         Mi a baj? – értetlenkedett Tom.

-         Menni kéne dolgozni, így is elkéstem…

-         És ez az ártatlan kis csók nem fér bele?

-         David arca nem ártatlanul fog vizslatni, ha meglátja, hogy lazsálunk. – próbálta magát kivágni Audrey és sietett befele a sminkes szobába.

-         De… - kezdte volna, de látva, hogy a lány már el is indult, inkább követte.

-         Szia Nicole – üde mosollyal állt fel és lépett a lányhoz Bill, mikor meglátta. Megcsókolni készülte a lányt, viszont mivel Audrey elhúzódott kissé a meglepődöttségtől, ezért csak szájra puszi lett belőle. A lánynak máris főtt a feje, hogy mennyire is hiányzóak az ismeretei.

-         Khm – köszörülte meg a torkát Tom. – Nicole, mindjárt megyünk rádiós interjúra. Élő közvetítés, viszont egy tömegen kell majd keresztül mennünk és kikéne, hogy nézzünk valahogy.

Ezzel nem volt semmi gond. Hellyel kínálta maga előtt mindkét egyént egyenként és immár nem eltévesztve felfrissítette a külsejüket, nomeg Billnek a szokásos sötét smink.

-         Na készen is vagytok, akkor mehettek. – fújta ki magát a lány és már várta, mikor marad egyedül, hogy ezzel is könnyítsék a srácok a dolgát, nomeg ne kelljen Tom közelében lennie, mivel eléggé befolyásolható, mikor ránéz, és cseppfolyóssá válik teljesen.

-         Te is velünk jössz. – jelentette ki, az ekkor belépő David.

-         Tessék? – nagy szemekkel próbálta felfogni a helyzetet.

-         És máris indulunk, gyertek. – már várta is a kocsi az épület előtt a srácokat.

-         De nekem minek menni? – dadogta ki a szavakat a lány.

-         Mert ez a munkád. Khm… ez is a munkád. – javította ki magát a menedzser, és várakozóan nézett a lányra, aki erre kénytelen volt követni a srácokat, habár a gyomra már rég megsemmisülni készült, hiszen lehetetlen apróra zsugorodott.

Kénytelen, kelletlen beült a srácokhoz. Próbálta leplezni a nyilvánosságtól való tartózkodását. Csöndben ült, és a srácok ökörségeire, olykor-olykor küldött egy mosolyt, jelezve, hogy köztük van lelkileg is. Holott ez csak álca volt. Hogy mikor is érkeznek meg, azt az egyre erősödő női zsivaj jelezte. Közeledtek a rajongókkal körbevett épülethez. Ahogy már a tömeg ellepte őket, a rajongók közül pár szerencsés – akiket utána biztonságiak helyeztek vissza a kordon mögé -, megkopogtathatta az elsötétített ablakú fekete BMW ablakát. Audrey pedig egyre inkább érezte, hogy egyre kevesebb a hely has tájékán. Végignézte, ahogyan Georg és Gustav kiszáll és a sikítások még hangosabbak lesznek. Remélte, hogy elvonják a srácok a rajongók figyelmét, és őt már észre sem veszik. De ez hiú ábránd, hiszen a fanok árgus szemekkel figyelnek, minden apró történést. Aztán Bill is kiszállt, még hangosabb sikítás övezte. Majd Tom is, őt szintén. Audrey alig mert kilépni onnan. Tom visszafordult és kezét nyújtotta a lánynak, mintha kisegítené onnan, közben meg végigcirógatta a karját. Tökéletes pillanat volt, hogy az eddig a tömegtől holtsápadt arcot, vérvörös árnyalat váltsa fel a lányon. Ettől az apró érintéstől, már akkora erejű bizsergés fogta el a lányt, hogy legszívesebben megállította volna a pillanatot, hogy ha mást már nem is lehetne, legalább ezt érezhesse, de akkor örökké. Azonban megjelent mögötte az illúzióromboló David Jost, aki kicsit megbökte a lány hátát, hogy menjen. Amint tett pár lépést a nagy tömegben, máris ezernyi kérdéssel bombázta meg a tömeg és természetesen rengeteg kamera örökítette meg az ismeretlen lányt. Pont ez nem kellett neki. Szorosan próbált menni Tom mögött, több-kevesebb sikerrel.

-         Ki maga? Hogy hívják? – hangzott a kérdés valahonnan a tömegből.

-         Audrey – válaszolta megszeppenve, remegő hangon. Nincs hozzászokva a tömeghez, és a vallatós kérdésekhez sem. Vizslatta a tömeget, hogy kinek kellett volna ezt mondania, de nem látta, inkább követte a srácokat, biztonságiak kíséretében.

Bent azonban mihelyst kicsit csendesebb és nyugodtabb lett a környezet, Tom máris a lány felé fordult.

-         Szóval Audrey… - nézett egyenesen a lány szemébe, hangja pedig eléggé komolyan hangzott. Audrey pedig levegőt is elfelejtett venni… lebukott.