Az úton még csendben is voltak az ikrek. Audrey köztük ült. Talán, ha nem így lett volna, érkezésre már belülről újítani lehetett volna a kocsit. A két srác épp ha csak egymásra nézett, már szabályszerűen látni lehetett köztük a halálos villámokat, ha pedig egymásra sem néztek, akkor pedig dermesztő hideg lepte el a kocsit. Tapintani lehetett a feszültséget.

-         Megérkeztünk – sóhajtotta lemondóan Audrey, mikor a kocsi megállt. Az ikrek két oldalt azonnal ki is szálltak. Ki az egyik, ki a másik oldalon, egyszerre és jól bevágták az ajtót maguk mögött. Audrey csak pislogott, hogy mi a fene ez. Udvariasságból bukás… Éppen csak hallott egy-két hangot kintről, azok sem éppen kedvesek, majd mindkét oldalt kinyílt a kocsiajtó és egy-egy kéz nyúlt felé. Egyik kezet sem fogadta el, hanem karba tett kézzel ült tovább. – kérem, előrébb menne egy kicsit?  - kérte a sofőrt, aki legalább 3 métert gurult még előre, természetesen a srácok így eltűntek két oldalról és Audrey kiszállt. – tanuljatok meg viselkedni, vagy nem fogok hozzátok szólni!

-         Ez is gyerekes megjegyzés volt. – jegyezte meg Bill.

-         Befele! – mutatott az épület irányába.

Tom kissé büszke fejjel ment a lány mellett és kihúzta magát, öccsével ellentétben. Úgy érezte, hogy öccse most az ő malmára hajtotta a vizet. Beérve a srácokat már csak apróbb simítások érték és egy átöltözés, majd már álltak is be a helyükre.

-         Takarodj le innen – sziszegte Tom, Billnek a kamerába nézve.

-         Rohadj le az én térfelemről! A nagy seggedtől el se férek! – morogta vissza, szintén nem nézve rá.

-         Te Bill? Olyan vézna vagy, hogy egy szumós mellett is kényelmesen elférnél, ha egy m²-re zárnának össze vele. Ennél jobban nem is fejezhetted volna ki, hogy mennyire is irigy vagy a tökéletesen kidolgozott testemre. Látszik, ki is a jobb.

-         Tűnj innen! – esett a kisebbik a nagyobbiknak.

Egyéb illetlen szavakkal bővítették ki egymás jellemzését. Már-már olyan szavakat is használtak, amit semmilyen nyelven nem ismerni, esetleg csak ők. Audrey rájuk szólt volna legszívesebben, de a fotós leintette őt, mondván, hogy legalább hiteles testvéries képek lesznek. Hát az biztos, hogy hatásosra sikeredtek azok a képek, emellett a szín is egyre több lett az arcukon cifrán válogatva azon a skálán.

-         Szerintem most már eléggé helyrerakták egymást. – közel hajolva tudott csak magyarázni a fotósnak, mert közben a szállóigék csak úgy termelődtek a kamera előtt. Mögötte, így meg kicsit félreérthető szituációban látszott a lány és a pasas.

-         Szerintem is. – bólint. Már úgy is rengeteg képet készített, a továbbiakban készülteknek már az lenne a címe, hogy a gyilkolási szakasz. Hírtelen lett csend a kamera előtt és lett árnyék a lány és a fotós körül.

-         Nah akkor ennyi volt srácok – egyenesedett ki a lány, nem törődve a srácok monoklijaival és az órájára nézett. – oh és már menni is kell a megbeszélésre. – ecsetelte röviden a dolgot és már ment is készülni. – jah és a képeket majd máskor nézzük meg és válogatjuk ki, mert elvertétek az időt!

-         Nah végre! Az egyik legértelmesebb része a napnak. – vetette Bill, Tomnak mérgesen.

-         Jah mikor elköltözöl végre!

-         Na gyere ide tee!! – már ugrottak is volna egymásnak, de szerencsére léteznek kétajtós szekrények és egyiket az egyik irányba, másikat a másikba vitték el, hogy elkészítsék őket. Innentől az étterembe mennek, ahova meg van beszélve a vacsora az ingatlanossal.

Az út az volt vagy 15 perc kocsival addig az étteremig. Hogy éppen miért pont olyan messzi felelt meg a menedzsernek és annak a bizonyos ingatlanosnak? Direkt, hogy a srácoknak addig is együtt kell lenniük, és hátha megnyugszanak? Lehetséges… legalábbis David ebben reménykedhetett. Audrey pedig abban, hogy csak élje túl ezt a vacsit és már mehet is haza. A kocsi leparkolt az étterem előtt.

-         Csak éljem túl ezt a vacsit, csak éljem túl… - szállt ki a srácok után, de éppen hogy még ki se egyenesedett, majd kiesett a szeme. Adam állt vele szemben. – végem van. – már vissza is ült gyorsan.

-         Nicole? Mi a baj? – nyitja ki az ajtót Tom és behajol a lányhoz. Már nyújtja a kezét, hogy kiszedje onnan ellenállás nélkül a lányt.

-         Tom, menj ki innen a kocsiból. Ne nyúlj hozzám! – húzódott arrébb a lány.

-         Ne húzódzkodj, ma úgy sem vagy immúnis.

-         Kocsibaszorulásom van Tom! Menj már ki!

-         Na jó Nicole, még te húzod itt az időt. - amennyire kocsiban tudta, felvette karba a lányt, és kimászott vele. A karjaiban volt a lány, akárcsak a filmekben, mikor a superman megment valakit. Audrey kedve szerint el sem engedte volna a hódító testű, észvesztő illatű férfit.

-         Szia Audrey. – köszönt a zavarban lévő lánynak, akit sikerült illúzióiból is kizökkentenie. – Valami baj van?

-         Öhm, csak lámpaláz. – előbb észre sem vette hogy szólította.

-         Miattam?

-         A lámpa ott van. – terelte a dolgokat faviccel, mert látta, hogy az ikreknek kezd görbülni a kérdőjelük.

-         Audrey? De hát ő Nicole. – pislog Bill.

-         Audrey? – kérdezte Tom is.

-         Csak összekever valakivel – legyint zavartan a lány.

-         Senkivel sem keverlek össze, tudom ki vagy. – feleli Adam.

-         Na jó tényleg… akkor fedőnév – pislog ártatlanul a két értetlen arcba. Érezte, hogy fel fog sülni. Belőle hamarabb lesz főétel, mint a rendelt dolgokból.

-         Biztos minden rendben? Vagy amolyan amnéziás beütés? – pislogott az ingatlanos. El se tudta képzelni, hogy mi folyik itt. Már nagyon magyarázatot várt.

-         Menjünk inkább be, nem ezért jöttünk – köszörülte meg a torkát a lány és be is mentek.

Próbáltak teljes mértékben a munkára koncentrálni. Természetesen az ikrek elképzelése egy másik lakásról totál különbözött, így alkalmuk volt, kifikázni a másik elképzeléseit. Audrey már a fejét fogta a tanácskozás alatt. Hogy ne legyen bunyó az étteremben, a két ikret egymással szembe ültették le, Adam és Audrey is egymással szemben volt.

-         Egy pillanat – állt fel az asztaltól Audrey és kiment a mosdóba.

Adam szívesen rákérdezett volna, hogy mi a fészkes fene folyik itt, de inkább nem szólalt meg ez ügyben. Pillanatnyi néma csend állt be, amit a lány ott maradt telefonjának csörgése zavart meg. Az ikrek azonnal odakapták a kezüket, majd gyilkos szemekkel próbálták eldönteni, melyikük is vegye fel. Bill cselesen kiszedte a készüléket bátyja keze alól.

-         Igen, tessék? – vette fel. Nem nézte meg a kijelzőt.

-         Óh, Audrey-kám. Édes kis unokám, hát miújság veled? És Nicole? Ő hogy van? Jól megy neki a munka? Jajj mondjad már hol is dolgozik, valami együttesnél, ugye? – hallatszódik a kedves, érdeklődő hang.

Bill csak szemeket tudott mereszteni, amik találkoztak az akkor visszatérő lányéval is.