Leírni nem lehetne mennyire boldog volt pár pillanatig a lány. Pontosan addig, ameddig eszébe nem jutott – ha még nem ment el teljesen az esze -, hogy mit is csinál. Ízlelgeti az éden kertjét. Ez talán bűn? Normális esetben nem, de itt szó sincs normális esetről. Belülről marcangolta magát Audrey ezekkel a feltörő gondolatokkal. Egyszerűen nem bírt elszakadni Tomtól. Ha már kavarja a szálakat megint, akkor kavarja meg jól. Eddig se lehetett már rendet látni benne, most már a kusza maga a rend. A kusza, ami rendes és helyes, aminek lennie kell. Legalábbis ez jön le az élete utóbbi szakaszából. És hogy igazán pontosan mit csinál most? A korábban említetten kívül egy sokkal csattanósabbat. Épp most tett tönkre egy kapcsolatot. Külső szemmel, azaz pontosabban a férfi ikrek szemével nézve, halkan eltátoghatnánk, hogy „Nicole” most „csalta” meg Billt. Viszont ez teljességgel abszurd. Nicole a közelben sincs. Mondaná a józanész, viszont a valóság ennél facsarabb. Az iker lányok önkénytelenül játszák a jól megszokott szerepet, amihez már tökéletesen tudnak idomulni.

-         Elég – halkan, fájó szívvel tolta el a férfit magától. A szemébe se mert nézni.

-         Miért? – kicsit értetlenkedve állt a dolog előtt Tom, de nem gondolt most már semmi bonyolultra.

-         Mert én Billt…

-         Ez csak mese. Egy jól betanult szöveg. Talán csak a lelkiismereted beszél belőled. De a tetteid, az érzéseid őszinték.

-         Akkor semmit sem tudsz rólam! – kicsit ütött a fülében az „őszinte” szó. Pont ő őszinte? Jobban kell hazudnia, mint a testvérének. A testvére legalább önmagát játssza. Vitathatatlan, hogy ilyen szempontból kinek rosszabb. Bár a kijelentést már meg is bánta. Mintha csak egy segélykiáltás hangzott volna belülről a lehető legburkoltabban, hogy szedje ki belőle az igazságot, ne kelljen többet hazudni. Vegyék le ezt a terhet a válláról, mert nem bírja el. Lassan a földből se látszik ki, olyan nyomasztó a helyzet.

-         Dehogy is nem…!

-         Nem, és minél jobban erősködsz, annál kevesebbet! Megmondtam, hogy szeretem Billt! Sokkal jobban, mint téged. Törődj bele a veszteségbe Tom! Nem látsz a ködtől a szemed előtt. Milyen testvér vagy te? Elvenni tiszta szívvel, ami nem a tied, és… aki nem akar a tied lenni… - mondta, bár ez a végén már nehezen ment kimondani. Tiszta fejjel nem mondott volna ilyet neki, de valamivel muszáj lecsatolnia a férfit magáról. Látta rajta, hogy ezek a szavak mennyire rosszul esnek neki, de ha bekeményít, hát bekeményít ő is, csak nem mindegy ki húzza a rövidebbet.

-         Nem hiszek neked – élesen nézett a lányra, és próbálta nem figyelembe venni az előbb hallottakat.

-         Rosszul teszed! – lépett el tőle a lány. Minél messzebb és messzebb. Olyan szívesen mondta volna neki, hogy jól teszi, de figyelnie kellett a szerepére. Igen… ez csak egy szerep. Egyetlen igaz dolog van benne: a szerelem. Minden, ami itt történt most, az bűn. És ez elől menekülnie kell, ahogy Tomtól is, a bűn folytatásának elkerülése végett.

-         Nicole! – eredt a lány után, de pár méter után megtorpant – a francba! – legszívesebben puszta kézzel szaggatta volna szét a fákat, nyitotta volna szét a földet. Bármire képes lett volna mérgében. A kutyát nem hagyhatta ott. Így a kutya jelentette az egérutat a lány számára. Ezúttal szerencséje volt. Leült egy padra és felsorakoztatta maga előtt a szókincsében rejlő összes papírra nem vethető szót. Most érezte igazán, hogy fáj. Ahogy egyre tovább ült ott a padon kutyája mellett, úgy egyre jobban tisztult ki benne a gondolat, amit már korábban a lány is megerősített, csak nem volt képes elhinni. Ő ebben a csatában vesztett. Felnézett a szemközti üres padra. Már az eső is megeredt. Észre sem vette. A leveleken kívül, melyek meg-meg hajoltak egy-egy kövérebb esőcsepp súlyától, más mozgás nem volt Tom körül. Még a kutyája is átérezve a férfi bánatát ült és tűrte az esőt, tűrte a csendet. – gyere fiam – állt fel a padról és lazán fogva a pórázt indult vissza haza.

Audrey hazakocogott, majd beszámolt az eseményekről összetörten. Így legalább tiszta minden, és nem titkolózik még a testvére előtt is. Elővette a nutellát és azt kezdte enni, fojtva ezzel is a bánatát. Másnap Nicole kelt korábban, hogy elkészüljön és bemehessen dolgozni. Kicsit görcsbe volt a gyomra. Hogyan fog telni a nap ilyen feszült emlékekkel? Főleg amik tegnap történtek. Imádkozott, hogy Bill ne tudjon róla.

Magassarkújában belépett a Kaulitz ikrek illatával telítődött helyiségbe és halkan emelgetve a lábát botorkált el az asztalig letenni a táskáját, majd a vállfáig, felakasztani átmeneti kabátját. Nagyot fújt, amolyan nyugalom képpen, hogy nincsenek még itt a srácok, és hogy a tegnapról sincsen semmi hír, semmi, ami visszaütne. Ahogy a levegő kifogyott belőle, úgy fagyott is meg hírtelen. Belépett rajta az idősebbik Kaulitz. Távolság tartás, hideg tekintet, semleges gesztusok, kicsit bosszantották a lányt. Bár ez nem nagyon foglalkoztatta. Inkább csak testvérét sajnálta.

-         Szia – köszönt a fiatalabbik férfinak, mielőtt az elfelejtene köszönni neki, mondjuk véletlenül a tegnapi eset óta.

-         Jó reggelt Nicole – hatalmas mosollyal lépett megölelni egy aprócska csók kíséretében a lányt. Nem látszott rajta, hogy a tegnap nyomott hagyott volna a lelkén. Nicole nem kicsit, meg is nyugodott. Izgatott is lett kicsit, hogy minden rendben van.

Tom kiment egy szó nélkül inkább a szobából. Ami viszont furcsa volt neki, hogy a lány szemében ugyanolyan őszinte csillogást látott Bill felé, mint amilyen maga felé tegnap. Lehetséges lenne, hogy valaki egyszer ennyire szeresse a másikat, máskor meg nehezére esik? Vagy mindkettejüket egyformán szereti? Lehetetlen…

-         Mi a program mára? – mosolyogva kérdezte a lány, már munkára készen.

-         Neked dolgod, csak délben lesz, amikor is el kell készülnöm egy híres divattervezővel való találkozásomra. – mesélte az énekes büszke fejjel. Végül is, amit eddig elrtek, arra már lehetett büszke az ember.

-         Oh akkor én addig – kicsit játszadozva a táskája után nyúlt, mintha azt akarná mondani, hogy elmegy addig és elfoglalja magát. Természetesen ez esze ágában sem volt.

-         Te addig velem vagy kötelező jelleggel. Ez parancs – széles mosolya hatalmas erővel cseppfolyósította a lány sejtjeit.

-         És ha nem így lesz? – már a lány is mosolygott.

-         Akkor kénytelen vagyok téged megbüntetni. – minden szót a lány a saját bőrén érzett. Mérni nem lehetett volna már a távolságot köztük.

-         Mi az a büntetés? – csoda, hogy még beszélni tudott.

-         Ez – becserkészte a lány ajkait és győztesen, érzelmekkel tele falta őket. Partnere azonnal viszonozta a finomságot.

-         Akkor büntess! – kis szemtelen vigyor díszítette a lány eddig is sugárzó arcát.

Szavakat már nem formáltak ajkaik, csakis egymásra koncentráltak. Úgy összetapadtak, hogy szét se lehetett volna, őket szedni. Mint a legerősebb mágnes. Mindkettőnek a másik jelentette az életet, a mindent. Hogy mi is történt a szobában röpke délig? A falak biztos elmesélnék, ha tudnák.