-          Hát ez fura... – ráncolta a homlokát Bill, még mindig a telefon képernyőjére meredve.

-          Micsoda? – kapta ki a kezéből a kis készüléket Audrey, közben vadul forogtak a fogaskerekek bájos fejében egy hihető kifogás után. Egyre nehezebb már ez az egész, legszívesebben azonnal bevallott volna mindent, de nem lehet. Nem egyedül. Bele sem mert gondolni, mit tenne a két iker, ha most elmondana nekik mindent. Őt okolnák, nekiesnének, ronda dolgokat mondanának, talán még itt is hagynák őt. Na nem, ebből nem kért, köszöni szépen. Majd Nicole-lal szépen higgadtan elmagyaráznak mindent. Ha már úgy érzik, képesek lesznek befogadni. De képesek lesznek valaha is? Fordított esetben vajon nem tenné-e ő is ugyanazt, amit az előbb elgondolt? Mindenesetre most nem ezen kell rágódnia.

-          Még csak most érkezett meg az üzenetem, ráadásul a küldő fél, öhm... te voltál?

-          Ó igen... – nyögte és tekintete az egyetlen szobában lévő, asztalon álló vizes palackra tévedt. MEGVAN! – Eléggé lelassult a telefonom, mióta beleejtettem egy tóba, mindent összekevert rajta, a címzettet jelzi feladónak és így fordítva. Ki fogom dobni... – törölgette ruhájához a mobilt, mintha még mindig vizes lenne.

-          Oh...

Meddig? Meddig tudja még az orránál fogva vezetni őket? – töprengett a lány elszomorodva. Ám az a fontos, hogy most sikerült elaltatnia a gyanút.

Majd’ összeesett a megkönnyebbüléstől, amikor végre hazaért Japánból.  Már azt hitte, sosem lesz vége. Georg segített neki mindkét Kaulitz társaságát kerülnie, de főleg Tomét, ami csak még jobban megnehezített mindent. Miért mindig az elérhetetleneket vonzza?

-          Jaj Audrey! – ölelte magához Nicole védelmezően – Legszívesebben kimentem volna érted a reptérre. Istenem, hogy vagy? Annyira sajnálok mindent, az én hibám az egész, és...

-          Nicole! – tolta el magától Audrey, elmosolyodva végre magát – Most már minden rendben, hogy újra itt vagyok!

-          Halálra aggódtam magam, mióta megírtad, hogy Bill látta a telefonodon az üzenetem, nem mertem írni. A neten néztem utána, merre jártok, mit csináltok.

-          Szerencsére, már nem volt sok program! Ide figyelj! Georg kint van a kocsiban, be szeretne jönni, ha... ha nem nagy gond. Nagyon rendes volt velem végig, falazott, segített. Azt hiszem, túl sok neki ez az egész... Beszélne veled is.

-          Rendben. – bólintott Nicole. Bármit megtett volna azért, hogy enyhítsen mardosó bűntudatán, amiért belekeverte Audrey-t ebbe az egészbe. Néhány pillanattal később az említett basszusgitáros jelent meg az ajtajában, testvére oldalán. Megköszörülte torkát és közelebb lépett hozzá.

-          Mondanám, hogy nagyon örvendek, de...

-          Már egyébként is találkoztunk, nem igaz? – mosolyodott el halványan – Nicole...

-          Igen.

-          Nagyon durvák vagytok csajok, mint két tojás! – felváltva nézett a két lányra, mosolya egyre nagyobb lett – Én mondom, ha becsuknám a szemem, ti pedig helyet cserélnétek, azt se venném észre.

-          Na igen, és pontosan ebből lett a galiba. – húzta el a száját Nicole, és testvére után nézett, aki egy kis frissítőért ment a konyhába – Hidd el, ha tudom, hogy ekkora gáz lesz, nem kértem volna rá! Boldogtalanná tettem. Azt hiszem, belezúgott Tomba.

-          Azt hiszem, ő is belé.

-          Az egyetlen esély az lenne, ha elmondom az igazat, ugye? De meggyűlölné őt is és engem is. És Bill...

-          Ha jól sejtem, te vagy az a Nicole, aki Billbe szerelmes. Utólag is bocsánatot kérek azokért a ronda gondolatokért, amiket akkor gondoltam, amikor egyik nap Billre nézve láttam így csillogni a szemed, másnap pedig Tomra meresztetted őket sóvárogva.

-          Nem tudhattad... – sóhajtott fel a lány – Nem tudom, mi lenne a helyes.

-          Kitalálunk valamit!

-          De milyen udvariatlan is vagyok, most szálltál le a repülőről, elfogadsz egy italt, vagy valamit?

-          Nem, nem, köszönöm, én már megyek is, de ezt a saját szememmel kellett látnom!

-          Megértem! Nem mindennapi helyzet, az biztos!

-          Várunk még valakit? – jött ki a konyhából Audrey, meghallva a csengőt. Az ablakhoz érve óvatosan kinézett és elsápadva, remegő kezekkel rakta le poharát.

-          Ki az?

-          Tom.

-          Kinyitom.

-          Ne! Nekem kell, most váltunk el a reptéren, még nem öltözhettél át!

-          Csajok, csajok! Nem lesz baj! Csigavér! Nicole, te bújj el!

-          Oké... – engedelmeskedett teljes pánikban a lány.

-          Khm... – Audrey kinyitotta az ajtót és szinte érezte, hogyan szippantja be Tom barna szeme egy teljesen más univerzumba, amit csak ők ketten ismertek – Szia Tom... – nyögte ki, mielőtt teljesen elveszne.

-          Szia Nicole, gondoltam beszélhetnénk... Ó... – ekkor látta meg Georgot, aki Audrey mögött állt.

-          Szerintem nem kéne haver!

-          Te meg mit... na várjunk csak... – rázta a fejét hitetlenkedve – Nem értem, most... most ő van a porondon? – és felszínre tört a féltékenység zöld szörnye, mely a szívében növekedett, mióta öccsével látta együtt a lányt. Zavar, féltékenység, düh követte egymást, amit rázúdított Audrey-ra – Értem már! Hát persze! Előbb Bill, aztán én...

Ki ne mond... – összeszorított szemekkel esedezett magában Audrey. Tényleg ennyire rosszat gondol róla?

-          Majd Georg... Nem igaz?

-          Haver, nem tudod miket beszélsz...

-          Hiszen most szálltunk le a gépről és te máris vele...

-          Tom, azt sem tudod, mi van! – figyelmeztette Georg – Most féltékeny vagy és mindenféle hülyeségeket dumálsz, amiket garantálom, hogy később rohadtul meg fogsz bánni, így inkább arra kérlek, hogy hallgass el még most! – tolta ki az ajtón barátját a basszusgitáros, de az félrelökte és ismét a lányra nézett, tekintetével már-már felnyársalva.

-          Hm... okos vagy, nem mondom, amint ráunsz az egyikre, jön a következő. Szólhatok Gustav-nak, hogy készüljön, mert ő a következő? Vagy a magadfajták hogy csinálják? Sorban? Találomra? Talán még David is bejön neked? Hová akarsz felkapaszkodni, hm? Te kis... hogy is mondják az ilyet finoman... á, megvan!

-          Haver!

-          Szajha? – a szó kimondásával hajszálpontosan egy időben érte a pofon is Tom arcát, aki csak döbbenten nézett Audrey könnybe lábadt zöld szemeibe és ráébredt, milyen undorítóan viselkedett az imént. Haragja pillanatok alatt szertefoszlott, mintha sose lett volna, helyébe zavarodottság és bűntudat költözött.

-          Én... – valamiféle magyarázatot akart adni viselkedésére, de csupán egyetlen szó jutott eszébe, ám nem nevetné-e ki a lány, ha elárulná neki azt az „sz” betűvel kezdődő szót...

-          Végeztünk. – mondta Audrey nyugodt hangszínt erőltetve magára, és egy határozott mozdulattal csapta be előtte az ajtót.