- Tehát ha jól értem, te és Tom... randiztok? Igaz?

- Csak ha nem zavar téged...

- Már miért zavarna? – kérdezett vissza Audrey, talán túl magas hangon. Megköszörülte torkát és vett egy mély levegőt. Ki van zárva, hogy ez az egész vele történjen, nem igaz? Mindig jó ember volt, de úgy tűnik, mégis tehetett valami rosszat, hogy ezzel veri a sors.

- Ennek örülök! – mosolyodott el Susan – Csak van egy kis problémám...

- Mi lenne az?

- Azt hiszi, Audrey vagyok. Ha találkozni akarok még vele, márpedig akarok, ki kell találnom valamit. Nem hívhat az idők végezetéig olyan néven, ami nem az enyém. Mi van, ha komolyra fordul? Tudod, amikor találkoztam vele, úgy éreztem, csalódott, nem rám számított, nem volt ott teljesen. De most, hogy felhívott, talán csak rosszul éreztem. Mi van, ha ezzel még nincs vége, ha összejövünk?

- Hát igen, ha ti ketten összejöttök az... – az maga lenne a katasztrófa – Az tényleg problémás! Hm... talán mondhatnád neki, hogy Audrey a középső neved, de jobban szereted a Susan-t. Csak a legrégebbi ismerősök hívnak úgy, de mindig is jobban szeretted a Susan-t. Valami ilyesmit...

- Ez nem is rossz ötlet! Zseni vagy! Abból, hogy segítesz, látom, hogy tényleg nem bánt a dolog...

- Nem... – erőltetett magára egy mosolyt a lány – Na jól van, elárulok még neked pár dolgot Tomról, ha érdekel, rendben? Apróságok, de így pontosabb képet kaphatsz róla, mert nehezen nyílik meg idegeneknek...

El sem hitte, hogy ez a mondat az ő szájából hangzott el. Az egy dolog, hogy beleegyezett – még hogy beleegyezett, más választása nemigen volt-, de segíteni benne az már más. Rossz tulajdonságai közé most felkerül egy újabb, rögtön a hazudozó mellé: mazochista.
Audrey úgy érezte, ez volt a leghosszabb nap a munkahelyén. Szeretett ott dolgozni, de úgy érezte, Susan jelenléte megfojtja. Amint letelt a munkaideje, már el is köszönt és szinte rohant ki az utcára. Kellett egy kis friss levegő. Egész nap a „Tom téma” volt terítéken és már nagyon elege volt az egészből. Mégis mi vitte rá, hogy róla meséljen? Olyan dolgokat, amiket csak neki mondott el, rábízott és csak neki szóltak. Elment az eszem, ez az egyetlen diagnózis...

- Szia!

- Szia... – fel sem nézett, az sem érdekelte, ki köszönt rá, csak haza akart jutni, hogy egy lazító fürdő után kitöröljön mindent a fejéből. Mintha ez lehetséges volna.

- Audrey, jól vagy?

- Hm? – felkapta a fejét, de az az ember állt előtte, akit már a háta közepére sem kívánt – Szia Adam. Újra itt? Rég láttalak...

- Sok munkám volt mostanában.

- Aha, ez tök’ jó, de nekem most...

- Várj még egy kicsit, beszélgessünk!

Nicole a nap folyamán meghúzta magát és csendben végezte a dolgát. Nem akart fennakadást, vagy hogy Bill figyelmét elvonja a munkáról. David pipa volt az elmaradt interjú miatt és értésére adta mindenkinek, hogy mint a kisangyalok, úgy dolgozzanak, különben megnézhetik magukat. Valahogy senki sem akarta kideríteni, mi lesz akkor, ha nem úgy viselkednek, ahogyan azt elvárják tőlük. Így a légkör egész nap feszült volt. Bill utálta Tomot, aki ezt szomorúan ugyan, de elfogadta. Bill Nicole-ra sem tudott nézni, aki szintén próbálta kerülni őt, megértette, hogy idő kell neki, míg feldolgozza ezt. Tom is két oldalról szenvedett, gyűlölte magát, amiért megbántotta öccsét és nyomasztotta a lány is. Most megint úgy tűnt, Billért van oda és mint a kivert kutya, olyan volt. Úgy tűnt, tényleg szenved és ettől csak még rosszabb lett az egész. Mégsem őt szerette, hanem Billt. A halvány remény, hogy ha mindez kiderül, még együtt lehetnek, kezdett a semmivé foszlani. Végső kétségbeesésében írt egy üzenetet Audrey-nak. Bár régen nem találkozott már vele, úgy érezte, talán majd az segít, ha tovább lép. Amikor eltette a telefont, Nicole-on akadt meg a szeme. Az egyik sarokban ült, bőszen írogatott valamit. Úgy tűnt, nagyon belemélyedt és semmi sem zökkenti ki. Vajon mi lehet az? Nézte és furcsa mód nem azt a bizsergést érezte, amit Japánban. Máshogyan csillogott a szeme, másnak tűnt a mosolya... na persze, mert akkor rá mosolygott, rá nézett szerelmesen. Most pedig az öccsére...

- Nicole, Bill minjárt indul az interjúra, hozd rendbe valahogy! – kiáltott oda a lánynak David, aki erre felkapta a fejét, mintha akkor tudatosult volna benne, hol is van. Egyre jobban érdekelte, mit írhatott.

- Máris!

- Ramatyul néz ki, tüntesd el a szeme alatti karikákat, kérlek!

- Oké... – köszörülte meg a torkát. Hát persze, mindenki tudta, miért fest úgy az énekes. Miatta. Nicole miatt. Georg együtt érző mosolyt küldött felé, de nem sokat segített.

Remegő kezekkel nyúlt kellékei után és visszafogott lélegzettel ült le Bill elé. Nehéz volt úgy kerülni a pillantását, hogy a szeme körül kellett matatnia, de hősiesen próbálkozott. Végül mégis csak össze-összeakadt a tekintetük és ilyenkor pillanatokig azt sem érzékelték, mi történik körülöttük. Az apokalipszis is bekövetkezhetett volna, meg se kottyant volna nekik. Végül Nicole kapta el bűntudatosan a fejét és összeszedte magát.

- Én csak... – súgta rekedten – Nem tudom, mit mondhatnék, amivel...

- Bill, ide teszem az előre megbeszélt kérdések listáját, a kocsiban fusd át kérlek! – szólt közbe David természetesen a legrosszabbkor.

- Köszi! Azt hiszem, itt úgy is végeztünk. Ugye?

- Nos... – keze Bill arcának bal oldalán pihent és nehezére esett, hogy elengedje. De nem tarthatja így örökké, bármennyire is szívesen tenné.

- Persze. Végeztünk... – állt fel.

- Remek. Kössz! – felkapta a papírokat és már ott sem volt.

Nicole csalódottan nézett utána. Fogalma sem volt, mit várt, de a düh, a harag, a megvetés, bármi jobb lett volna ennél a közönynél... Nagyot sóhajtott, nehogy felordítson fájdalmában. Sikerült legyőznie a kísértést, hogy világgá szaladjon. Inkább visszatért előző foglalatosságához, hogy tovább írjon. De amikor az asztalra nézett, a papírja nem volt ott. Eleve miért hagyta ott? Mondjuk mert nem volt zsebe és David hirtelen szólt rá, hogy varázsolja újjá Bill arcát, ő pedig úgy megörült, hogy legalább így hozzáérhet, hogy hanyatt homlok rohant is. Ott hagyta a papírt. David oda tehette a kérdéseket. Amiket most Bill elvitt. És el fog olvasni. Hogy az a... kiviharzott, de már nem érte utol. Kétségbeesetten indult el az utcán, nem tudta merre menjen, de már nem is érdekelte, hol köt ki. Tom a lány után indult, hogy beszéljen vele. Fogalma sem volt, mit mondhatna neki, de nem is számított, ugyanis ő addigra köddé vált.

- Most nincs kedvem erről beszélgetni Adam... – Audrey igyekezett nem túlságosan lekezelőnek tűnni, ismerte már annyira a férfit, hogy tudja, akkor csak jobban erősködik. De már elege volt az egészből. Belőle, a cseréből, a sok zűrrel, ami azzal járt, Susan-ból, aki randizni fog Tommal, és... Tom. Próbált úgy gondolkodni, hogy legalább Japánban elbúcsúzhatott tőle, megvolt rá az utolsó esélye, de azóta csak még jobban hiányzott neki. Egy leszokóban lévő dohányosnak ezért nem mutogatja az ember a különleges szivargyűjteményét, nemde? És az sem segített, hogy a Tokyo-ban történtek miatt a húga szenvedett. Hol van igazság ezen a földön?

- De...

- Na jó, őszinte leszek! Torkig ezzel az egésszel. A titkunkkal és veled. Bárhol feltűnsz, valahogy mindig a legrosszabb pillanatban. Nem tudom, talán karma, talán megérdemlem, de szállj végre le rólam! Most elmegyek... – elindult, de nem sokáig jutott, ugyanis két erős kar tartotta vissza – Engedj már el az Isten szerelmére, vagy...

- Nem hallottad? Engedd már el! – Tom a semmiből termett ott és pillanatokkal később a karok szorításai is eltűntek az övéiről – Mi a fenének vagy már megint itt, hm? Szállj le róla...

- Félre érted pajtás!

- Nem vagyok a pajtásod, sem a haverod, sem senkid! Miért van az, hogy mindig ott vagy, ahol ő, annak ellenére, hogy nem akar látni téged? Mi ez az egész? Miért nem hagyod békén?

- Ó ha tudnád, mi folyik itt. Még csak el sem tudod képzelni! – mondta Adam higgadtan.

- Elég ebből! – lépett közbe Audrey.

- Csak a szád jár, mégis kije vagy te?

- Ha tudnád, amiket én tudok, nem védenéd őt ennyire!

- Akkor áruld el, hogy mégis miről beszélsz!