-Micsoda? – meresztett Audrey nagy szemeket, amikor hazaért és húga előállt az aznapi sztorival – Komolyan ezt kérdezte tőled?

-Én sem akartam hinni a fülemnek. – még mindig kiborította a gondolat, hogy Bill képes ilyesmit feltételezni a bátyjáról. Mégiscsak testvérek. Hogy Tom erőszakkal venne rá valakit bármire is... kizárt dolog, ennél még ő is másként ismerte. Hát még Audrey. Nem lenne szerelmes egy ilyen alakba.

-És mit mondtál rá?

-Mit mondhattam volna? Nem akartam, hogy még jobban megharagudjon, pláne a részletekről nem akartam mondani semmit. Főleg úgy, hogy azokat még én sem tudok. Megmondtam neki, hogy egyikünk sem volt épp beszámítható és az egész hülyeség volt, aminek soha nem szabadott volna megtörténnie. De én is éppen annyira hibás vagyok, mint Tom.

-Nem jó ez így, hogy te viszed el a balhét. Nem akartam, hogy neked is rossz legyen. Nem igazán gondolkoztam, amikor megtörtént... – húzta el a száját Audrey.

-De meg sem bántad azért...

-Baj, ha azt mondom, hogy nem? Úgy értem, az egész olyan volt, mintha álmodtam volna. Annyira régen éreztem már ilyen bizsergést. Csak azt sajnálom, ami lett belőle. Miattad és Bill miatt.

-Ti még mindig rosszabbul jártatok, mint mi... – mosolyodott el Nicole keserűen és együtt érzően simított végig ikre haján – Tom a létezésedről sem tud.

-Na igen...

A csengő re kapták fel , és hatalmába kerítette őket a már jól ismert szorongás. Nem vártak senkit. Ki lehet az? Bill, vagy Tom? És ezúttal ki van soron? Vagy mi van, ha Adam?

-Te... – nézett Audrey Nicole-ra, de az megrázta a fejét.

-Nem hívtam ide senkit... Kinyitom, maradj a konyhában. Bárki is az, hamar lerázom. Elég volt mára mindenkiből.

-No, várj csak, míg meghallod az Adam-es sztorit is. Ha ő az, el is küldheted oda, ahonnan jött.

-Lerendezem! – és már ott sem volt. Azonban az a személy állt az ajtóban, akire legkevésbé számított.

-Szia, őőő... Nicole? Gondoltam, beugrom egy kicsit. Ahogy hallom elég durva nap volt ez... mindkettőtöknek...

-Georg, rád aztán nem számítottunk.

-Hoztam csokit... – mosolygott a lányra.

-Audrey! – szólt be a konyhába Nicole.

-Áh, eltaláltam!

-De remélem, csak neked tűnik fel a különbség. Bár lehet jobb lenne, ha mindenki látná... Megoldódna egy-két dolog.

-Szia Georg! Hát te? – érkezett meg a másik iker is.

-Csoki?

-Attól félek, a mai nap után, kevés lesz.

-Hoztam sört is! – emelte fel a másik kezében lévő rekeszt.

-Nem bánom, maradhatsz!

-Meghallgattam mindkét ikret, egyikőtöknek sem volt könnyű napja.

-Azt is hallottad, Bill mit feltételezett Tomról? Azt hittem, ennél jobban ismeri... vagy volt ennek valami előzménye?

-Miért, mit mondott?

-Azt hitte, Tom erőszakoskodott, és ezért engedtem neki... – mondta Nicole.

-Azaz, hogy én ezért engedtem neki... – forgatta a szemeit Audrey – Kezd belefájdulni a fejem ebbe.

-Ez hihetetken. Tom néha hülye, de sosem lenne képes ilyesmire, még ha nagyon durván be is van nyomva. A nem az nem... Bill magából indul ki, attól tartok... – a lányok ijedt arcát látva gyorsan folytatta – Nem kell pánikolni, semmi komoly. Bill is jó srác, bár mostanában mintha kezdené elveszteni az eszét. Nem tudom, mit gondolt...

-De hogyan értetted, hogy magából indul ki?

-Nem érdekes... sok évvel ezelőtt egy szakítás után elég durván felöntött a garatra. Buliztunk, megtetszett neki egy lány, aki viszont csóknál tovább nem akart menni. Bill persze többet akart,

felejteni, jól érezni magát. Nem volt magánál. Végül úgy szedtük le a lányról. Nem csinált semmit, de csinálhatott volna, ha nem állítjuk meg. Bár én a mai napig nem hiszem, hogy megtette volna.

-Értem... – sóhajtott fel Nicole – Most nagyon dühös vagyok rá, amiért Tomra mutogat ujjal, holott ő sem jobb.

-Féltékeny.

-Akkor is! A saját testvére.

-Hogy viseled a randit Adurey? Tom nem mesélt részleteket, de azt hiszem, megint el fogja hívni...

-Megvolt a randi? – kérdezte csalódottan a lány. Persze tudta, hogy ez lesz. Mit várt, hogy Tom lemondja? Nem várta, de azért reménykedni szabad. A másik kérdés már csak az, hogy minek, ha úgysincs semmi esélye, míg le nem buknak. Ha pedig lebuknak, hát már azért nem lesz. Ördögi kör.

-Bocsi, azt hittem, tudod...

-Tudtam, hogy lesz... csak azt nem, hogy megvolt.

-Valahogyan lekoptatjuk azt a csajt! – legyintett Georg – Maga Tom mondta még korábban, hogy amikor meglátta először, itt... azaz, hogy amikor téged látott meg... – dörzsölte a halántékát – Úgy érezte, mintha ismerne. Valami különleges kapocs volt köztetek.

-Mert ismert is. Csak nem tudta.

-De már nem érzi azt Susan-nal. Az, hogy kérni fog még egy randit, csak kétségbeesett próbálkozás, hogy elfelejtsen téged Nicole. Azaz téged, Audrey.

-Egyszer úgy is sikerülni fog neki. – ment ki a konyhába Audrey kedvetlenül.

-Legszívesebben most azonnal mennék és elmondanám mindenkinek, hogy mi az igazság.

-Ez nem lenne túl bölcs dolog most Nicole. Eléggé ki van bukva mindkét Kaulitz, ha most tudnák meg, ki tudja mi lenne.

-Utálom, hogy igazad van... De akkor mégis mikor? Nem bírom már ezt nézni... – bökött állával a konyha felé – Talán az lesz a legjobb, ha ő is továbblép, nem igaz? Ahogyan Tom próbál. De képtelen lennék ezzel a tudattal boldog lenni.

Audrey utálta már azt a folyamatos önsajnálatot, ami ellepte, amikor csak szóba került Tom. Ki kell lépnie ebből, akár erőszakkal is, mert nem megy vele semmire. Kinek lesz jobb attól, ha sajnálja magát? A helyzet végleg el van szúrva. Ennyi. Nincs mit tenni. Valószínűleg sosem mondják el az igazat. Végtére is mit nyernének vele? A srácok csak megharagudnának, többé nem állnának szóba velük, s így Nicole is és ő is vesztenek. Viszont ha így marad a dolog, ahogy most, legalább egyiküknek jó lesz. Tovább fog lépni. Minden agyban dől el, vagy nem?

Nem... már tudta, hogy ez csak egy olcsó közhely, amikor Tomot látta meg az ablakon át. Kocsijával lassan kanyarodott be az utcába, nyugodtnak tűnt, de nem jó kedvűnek. Semlegesnek, pedig az anyós ülésen ott ült Susan. A randiról tartottak hazafelé. Audrey szíve kalimpálni kezdett és a levegőt is elfelejtette kifújni, amit az előbb hirtelen beszívott. Mintha lassított felvételként látná az eseményeket.

Sőt, az idő azonnal megállt, amikor Tom felé pillantott. A konyhában égett a villany, így tudta, hogy meglátta. Tudta, hogy rá néz. Egymást figyelték visszafojtott lélegzettel.

-Hogy verlek ki a fejemből, ha elég csak rád néznem és azt sem tudom, ki vagyok... – súgta maga elé a lány csüggedten.

Tom ajkain halvány mosoly jelent meg, mintha elért volna hozzá az üzenet. Legszívesebben kipattant volna a kocsiból és beszaladt volna Nicole-hoz, hogy addig csókolja, míg be nem bizonyítja, hogy tényleg őt szereti, nem az öccsét.

Aztán váratlanul egy hangos csattanást hallottak. A motorházból füst gomolygott fel a sötét éjszakában a csillagok felé. Audrey halálra váltan egy pillanatra ledermedt, de csak hogy a következő pillanatban gepárdot meghazudtoló iramban szaladjon ki a házból. Tom egy oszlopnak ment a kocsival, ami persze nem okozhatott nagy kárt, lévén, hogy nem ment nagy sebességgel. De Audrey akkor is halálra rémült, Tom pedig a rázkódástól kicsit szédülni kezdett.

-Mi volt ez? – rohant ki a házból Nicole és Georg is, nagy szemeket meresztve .

-Tom nekiment az oszlopnak! – kiáltott hátra Audrey és már ott is volt- Tom, jól vagy? – nyúlt be a leeresztett ablakon, és a szeretett férfi arcára tette a kezét – Nézz rám! Minden rendben? Rosszul vagy? Válaszolj már! – szólt rá erélyesebben, amikor nem kapott választ.

-Jól, jól... – nyöszörögte – Vagy lehet, hogy mégsem...

-Miért?

-Mert kettőt látok belőled... – nézett a lány arcára és a háta mögé felváltva.