-         Elég nagy volt az ütközés – mentette a helyzetet a lány és hátratéve a kezét intett ikrének hogy hess!

-         Susan? – nézett a lányra az ülésből.

-         Jól vagyok, csak lehorzsoltam a karomat. Minden rendben, de mi történt? Nem volt előttünk senki.

-         Pedig én mintha láttam volna valamit – meredt maga elé a sofőr.

-         Menj el és nézesd meg magad, rendben? – aggódóan nézett rá a lány – kedvellek, de ott még nem tartunk, hogy akár az életemet adjam egy következő randi alkalmával. – nem akarta megbántani őt, de most szó mi szó nagyon megijedt.

Georg segített neki kiszállni és taxit hívott neki. Audrey pedig Tomnak segített kimászni a kocsiból.

-         Beviszlek, nézzenek meg rendben? – aggodalmaskodott a lány.

-         Rendben menjünk – saját magán volt megdöbbenve, hogy történhetett, ami történt, így nem agyalt azon, hogy felesleges-e vagy sem bemenni a kórházba.

Fehér falak, semmi dekor, erős köhögések, jajgatások, az a fura szag, fehér köpenyesek, hát persze, hogy ez a kórház, ahol minden összefolyik az ember szeme előtt. Híresség lévén nem kellett sokat várni a vizsgálatra.

-         Uram magának az ijedtsége nagyobb, mint a sérülése. Minden rendben van szerencsére. Minden jót – mondta ki a végszót az orvos.

-         Akkor miért láttam kettőt belőle – mutat kísérőjére.

-         Pillanatnyi sokk, bármi lehetett, bár akkor mindenből kettőt látott volna. Valószínű, hogy rosszul látta, ahogyan azt a jelenséget is, ami miatt elvileg, ahogy mondja a fának futott. Minden jót, és vigyázzon jobban magára. – engedte el őket.

-         Akkor én…

-         Eltudok menni egyedül is haza, nyugi.

-         Biztos?

-         Az orvos is megmondta nem? – kicsit hűvös volt most a lányhoz. Mással randizott, holott felé húz a szíve. Nehéz… nagyon nehéz.

-         Biz…

-         Bármi van szólok, ha ez megnyugtat. Köszönöm, amit eddig is tettél – indult el egyedül.

Miért is volt ilyen vele? Talán, hogy könnyebben elmehessen. Ha úgy viselkedne, ahogy normális esetben tenné, el se szakadna a lánytól. Miatta érzi ezt, miatta ugrott neki a testvére, miatta vannak bonyodalmak, miatta ment a fának a kocsijával, miatta, miatta, miatta… Ki ez a lány? Ki küldte, hogy ennyire befolyásolja az életüket? Megtette a lehetetlent.

Audrey hazaindult így egyedül. Nagyon aggódott Tomért. Rosszul esett neki a viselkedése, de valahol mélyen érezte, hogy megérdemelte.

-         Tom már számtalanszor hívtalak! Ilyen sokáig tartott az a pár perc ideút, vagy még fel is mentél ahhoz a Susanhoz? – ugrott neki Bill, ahogy megérkezett, ugyanis testvéréhez ment, hogy legalább ma legyen mellette valaki. Mellesleg meg is beszélték, hogy ma pasis estet töltenek, kivéve, ha Tom üzen, hogy a lánnyal túl jól is mennek a dolgok.

-         Csitulj Bill kérlek. Nem vittem haza.

-         Nem? Miféle férfi vagy te…

-         Balesetünk volt, nekirohantam egy fának a kocsival.

-         Tessék? – ezennel meg is ütötte a magas C-t az énekes hangja. Azonnal aggódóan vizsgálni kezdte másik felét – hol fáj? Ne hívjak orvost? Hogy jöttél ide, te jó ég egyben vagy?

-         Bill! Minden rendben, voltam orvosnál és taxival jöttem haza. Georg szintén taxival hazaküldte Susant… szóval…

-         Georg? Mit keresett ott Georg? Felhívtad?

-         Nem. Nicole-nál volt látogatóba. Ne kérdezd miért – látta, hogy nyílik testvére szája.

-         Értem, és akkor… biztos semmi bajod? Nem volt agyrázkódásod, egy karc sincsen rajtad igaz?

-         Semmi bajom egy két karcoláson kívül. Annyi, hogy ahogy Nicole kirohant hozzám… ránéztem. Nagyon aggódott, de kettőt láttam belőle. Szerintem picit beverhettem a fejemet is vagy nem tudom… csak mikor Susan-ra néztem utána ő nem volt dupla… se semmi csak Nicole. Igaza volt a dokinak, csak képzelődtem.

-         Én is kettőt láttam belőle, mikor meglátogattam őt részegen. Engedte, hogy elheverjek a kanapéján és utána… kettőt láttam belőle. Túl sok volt a pia. De ahogy nálad is, én is csak belőlük láttam kettőt, minden más a helyén maradt… - a mondat végére kicsit elhalkult és gondolkodóba esett bátyja furcsa nézésére. Mindkettejükben elindult valami. Tomban ugyanakkor más valami is szemet szúrt. Ha már a nőkről van szó, Susan egész hamar magára hagyta, sőt le is tolta, míg Nicole mindent félretéve támogatta a kórházba.

-         Megyek és  pihenek rendben?

-         Menj csak nyugodtan, bármi van, szólj. – öccse is eltette magát.

Tom bevonult a szobájába. Billnél is van egy szoba számára, és nála is van szoba Bill számára, hogy mégse szakadjanak el egymástól teljesen. Bármi történjen ők ott vannak egymásnak. Mind a két ház az otthonuk. Nézte a falat egy ideig. A fal fehér volt és csupasz. Mindig is tervezte, hogy képekkel pakolja ki. Mióta Nicolet megismerte már tervezte is, hogy vele készült közös képek díszítik majd, most viszont tanácstalan volt. Lelki szemei előtt Susan és Nicole jelent meg. Susan, aki a bajban elmenekült mellőle és Nicole aki halálra vált arccal segítette őt. Nem tudott kiigazodni rajta. De hiszen barátok, akkor biztos csak azért aggódott, mivel Billt szereti. Igen ez így van rendben.

Mire gondolata végére ért, már tárcsázta is azt a jól ismert számot.

-         Nicole csörög a telefonod! – fésülgeti a haját a tükör előtt Audrey.

-         Megyek! – sietett a másik fele. Fel is kapta a telefont. – Tessék?

-         Szia Nicole, Tom vagyok.

-         Tom? – kerekedett ki a szeme. Természetesen a kérdést testvére is hallotta. A fésűt a hajában felejtve, fejvesztve rohant a telefonhoz.

-         Igen én – ennyit mondott csak.

-         Örülök, hogy hazaértél – mondta. Azt sem tudta merre lehet, mit mondjon. Nyugodt volt a hangja.

-         Billhez jöttem.

-         Az jó. Vigyáz rád.

-         Valami olyasmi… - mondta. Nem is csodálkozott miért nem izgul miatta. Biztos megbántott a kórházban.

-         Hogy vagy? – hírtelen aggódó hangot hallott. Audrey átvette a telefont testvérétől. Majd kiszakadt a szíve.

-         Minden rendben, ezt akkor is megmondtam. – válaszolta, de pislogott.

-         Mégiscsak baleset volt. Ha bármire szükséged van…

-         Bill is ugyanezt mondta… vajon miért is nem lep ez meg…

-         Tom… - nem tudta mit mondjon erre. Legszívesebben hazudott volna.

Nicole nem olyan messze állt és figyelt. Sajnálta, hogy ilyen helyzetbe került a testvére. Hazudni se mer már, csak sodorja az áramlat.

A telefon két végén néma csend honolt. Csak egymás lélegzetvételét hallgatták, amit tökéletesen lehetett hallani. Sóvárgás, izgatottság, félelem, tanácstalanság és tény. Mindez nagy súly. De Audrey-nak már ez is sokat jelentett, hogy hallhatja szeretett személyének létét.

Tom se nagyon tudott mit mondani, csak visszaemlékezett arra, hogy ki is segített neki. Kezdett megint összezavarodni.

-         Köszönöm – bökte ki végül. Elég bunkónak tűnhetett a kórházba, pedig nem szándékozta megbántani a lányt.

-         Mit?

-         Mindent – így is gondolta és remélte nem kell taglalnia.

-         Ez a minimum…

-         Szóval szívesség… rendben, minden jót, szia – ezzel befejezte a beszélgetést.

-         Ez szerelem… - motyogta maga elé a lány és elemelte a telefont a fülétől. Ennyi lenne? Vége? Azt viszont nem sejtette, hogy a vonal még korántsem volt bontva, mikor ő már azt hitte.