Tom kitágult pupillákkal meredt maga elé. Ez szerelem... ez szerelem? Mégis mire vélje ezt? Miért van az, hogy minden egyes beszélgetésnél újra és újra összezavarodik? Nicole hol illendően érdeklődő, hol őrült aggodalommal faggatja őt. Mi ez az egész? Létezik, hogy valaki ennyire szeszélyes legyen?

Ám kitalált valamit másnapra. Még maga sem tudta, miért, és mit fog bizonyítani, de akart valamit, amibe kapaszkodhat. És akadt még egy kérdés: hogyan lehet szerelmes egy olyan nőbe, akin ennyire képtelen kiigazodni?

-              Beszélhetnénk pár percre? – kérdezte Nicole-t, amikor beért dolgozni. Nem szívesen hívta félre Bill előtt, nem akart bekavarni, de kíváncsi volt.

-              Persze...

Gondosan becsukták maguk mögött a stúdió ajtaját, a lány igyekezett véletlenül sem Billre nézni, vagy a kelleténél közelebb menni Tomhoz, de ez abban a pillanatban csődöt mondott, amikor elkapta a csuklóját és magához húzta.

-              Na lássuk... – súgta Tom.

-              Öhm... remélem, jól vagy? Fáj a fejed? – kérdezte Nicole zavartan, az ajtót lesve.

-              Teljesen jól vagyok, köszönöm.

-              Akkor jó... – mosolygott rá erőltetetten. Szemeiben nem volt tűz, ahogyan rá nézett, nem csillogott úgy, ahogyan Japánban, vagy tegnap este a kórházban.

-              Ennyi? – kérdezte kis csend után Tom.

-              Mire gondolsz?

-              Tegnap még rohanni akartál, hogy segíts, hazavinni, majd’ átszakadt a telefon az aggodalmadtól...

-              Azt mondtad, jól vagy...

-              Igen, de... nem értem... – rázta a fejét és felsóhajtott.

-              Nézd...

-              Várj... – hajolt közelebb hirtelen, és finom óvatossággal megcsókolta őt. Nicole hatalmas szemekkel meredt rá, ha ezt valaki meglátja, vége. Ha BILL MEGLÁTJA, vége! Azonnal eltaszította magától és legszívesebben felképelte volna. Ijedten nézett az ajtó felé, de szerencsére senki sem jött ki.

-              Te tényleg őt szereted, nem igaz? – kérdezte halkan.

-              Nézd Tom, te nagyon kedves srác vagy...

-              Jól kezdődik...

-              Tudom, hogy mik történtek, és fogalmam sincs, mit miért hagytam, vagy tettem. Képtelen vagyok megmagyarázni, talán a repülés készített ki, nem tudom. De értsd meg, hogy az öcsédet szeretem! Tégy egy szívességet magadnak és ne fuss olyan után, akinél nincs esélyed. Mindkettőnk érdekében.

-              Nehéz tovább lépni, amikor nem tudok kiigazodni rajtad. Az egyik percben ilyen vagy, a másikban olyan. Honnan tudjam, mit akarsz valójában?

-              Billt! Őt akarom. Őt szeretem!

-              Értem... – sóhajtott lemondóan, állkapcsát összeszorítva néhány pillanatig. A lányt fürkészte, valami gyengeséget keresve rajta, de nem talált. Ugyanis komolyan beszélt – Rendben. – engedte el, nem csak fizikailag, de mentálisan is. Hirtelen sokkal üresebbnek érezte magát.

-              Köszönöm. – lépett hátrébb Nicole, még mindig az ajtó felé sandítva.

-              Nem teszek ilyet többé.

-              Köszönöm.

-              Remélem, kibékültök... – mondta még, majd visszament a stúdióba. Nicole pedig némán állt ott és legszívesebben sikoltott volna. „Menj, és keresd meg a testvéremet, aki bármit megtenne érted, mert szeret!” De nem tette, s később visszagondolva arra a napra, már bánta. Egyre nehezebb volt tükörbe néznie...

Audrey egész nap szórakozott volt az üzletben, hiszen gondolatai Tom körül forogtak, ő pedig messze-messze járt onnan. De koncentrálnia kell, hiszen dolgozik, ezért kapja a fizetését, ez a munkája. Ezzel kell elterelnie a figyelmét is, hátha idővel jobb lesz.

-              Kérlek, tartsd a frontot, míg telefonálok! – lépett oda Susan.

-              Oké! – bólintott a lány határozottan. EZ kell neki, hogy valami másra kelljen figyelnie. Koncentrálj, koncentrálj!

-Szia! – vette fel kicsit odébb csörgő mobilját Susan, és Audrey magában könyörgött, hogy ne Tom legyen az. De akárhogy is próbált a vevőkre koncentrálni, és felelni minden kérdésre, nőből volt, akiknek megvan az az adottságuk – ez esetben talán átkuk? -, hogy egyszerre több felé is képesek figyelni.

-Szia Tom, örülök, hogy hívtál... Igen, kicsit rosszul végződött a tegnapi randi...

-Szóval házhoz is lehet szállítani? – kérdezte az egyik vevő, magára vonva Audrey figyelmét.

-Igen, egyeztetünk és a kollégáim elviszik Önökhöz, amint lehetséges!

-Ez nagyszerű! – lelkesedett a hölgy.

-Én is örülnék, ha találkoznánk! – kacarászott Susan, Audrey pedig kis híján eltörte a kezében lévő ceruzát, mellyel a vevő adatait írta fel.

-Valami baj van? – kérdezte.

-Nem, csak fáj a fejem. Köszönöm az adatait, akkor majd hívjuk! – mosolygott a lány.

-Rendben, akkor ma este? – képtelen volt nem meghallani. – Tessék? Hogy már most úton vagy? Tudod a munkahelyem címét? Megadom neked, jó? Elmehetünk ebédelni, úgy is mindjárt ebéd szünet. Nem, van, aki tartsa a frontot, ne aggódj! – csak folytatta és folytatta, Adurey sikítani tudott volna a féltékenységtől – Akkor várlak! Puszi! – tette le végre és csillogó szemekkel tért vissza kolléganőjéhez.

-Akkor viszlát! – köszönt el vásárlóitól a lány és Susan-ra sem mert nézni.

-Randim lesz... – közölte, amint kettesben maradtak.

-Igen? – úgy tett, mintha nem érdekelné különösebben a dolog.

-Nem gond... ugye?

-Nem, dehogy is! Ez csak egy kis... nem volt ez semmi sem Susan. Nem volt köztünk semmi... – halkult el a végére – Ne haragudj, de ezt most be kell írnom a gépbe.

-Oké. Akkor itt tudsz maradni ebédidőben? Nem ígérek semmit, de sietni fogok, hogy te is el tudj menni. Vagy rendelhetsz is valamit.

-Megoldom...

-Remek! Tom mindjárt úgy is itt lesz...

-Itt? – még csak most jutott el a tudatáig, hogy mit hallott. Tom idejön. Tom meglátja. Tom kiakad. Tom meggyűlöli... Neki vége.

-Ez ő lesz! – kapta fel a fejét az ismerős dudálásra – Ne aggódj, nem jön be.

-Oh... oké... Jó ebédet. – nyögte ki.

-Köszi, neked is! Akkor szia! – és már ott sem volt, Audrey pedig úgy érezte magát, mint egy rakás szerencsétlenség, aki csak bámul ki az ablaküvegen át egy olyan férfira, akit úgysem kaphat meg.

Tom minden idegszálával igyekezett a felé közeledő nőre koncentrálni, nem pedig Nicole-ra, de nehéz volt, hiszen ő volt az, aki kórházba vitte, ő aggódott érte, ő maradt ott vele, nem pedig Susan, aki az első adandó alkalommal kereket oldott. És akkor, mintegy varázsütésre, mintha Ő nézett volna vissza rá a kirakaton át, de az... az képtelenség. Megrázta a fejét. Újra odanézett, de eltűnt... Talán káprázott a szeme, vagy a nő annyira beleásta már magát a fejébe, hogy mindenhol csak őt látta.

Lehetséges, hogy ebből a nőből kettő van?