49#

Audrey már olvasott olyasmiről, hogy az ember agya stressz helyzetben vagy leblokkol, vagy eszeveszett ütemben kezdi feldolgozni az elé táruló információt. Nicole lépett be az ajtón ugyanis, és ő mintegy lassított felvételként látta, hogyan kerekednek ki a szemei, meglátva Tomot, aki már közben fordult is a hang irányába. Valamit tenni kell, de mit? Hallotta, hogy nyílik az ajtó, hiszen éppen arra néz, hogy lássa, mitől. Valahogyan meg kell majd magyaráznia, azonban ha meglátja a testvérét, lesz egyéb dolga is. Ezt nem így kell, nem így kell megtudnia. El akarta mondani, Isten látja lelkét, tényleg el akarta. De ennek nem itt és nem most van az ideje.

Tom feje csupán 45 fokban fordult el az övétől, mire mindezt végiggondolta és hálát adott magában, amiért az ő agya nem leblokkolt, hanem pörögni kezdett elfogadható megoldás után kutatva. Még ha csak éppen hogy elfogadható is az...

Már ki is küldte a parancsot a jobb karjának, mely megmozdult és emelkedni kezdett. Kezével megfogta Tom arcát és visszafordította maga felé. A férfinak alig maradt ideje felfogni, mi történik, már a lány ajkait érezte a sajátján. Szíve dörömbölni kezdett a mellkasában, meglepetten pislogott néhányat, majd a vágy utat tört a kábulatban és viszonozta a csókot. Lehunyta szemeit és hagyta, hogy Nicole a hajába túrjon, míg másik kezével magához öleli a tarkójánál...

Nicole döbbenten torpant meg az ajtóban, még a szája is tátva maradt. Hát még amikor látta, hogy a testvére megcsókolja Tomot. Mégis mi folyik itt? Aztán Audrey idegesen nézett rá és Tom válla felett intett neki, hogy tűnjön el onnan. Többet sem kellett mondania, egyetlen hang nélkül kihátrált a lakásból, le a lépcsőn, és elosont a hátsó kertbe. Erre valami baromi jó magyarázatot kell találnia ikrének... vagy hamarosan egyke lesz, az tuti. Mi a fene történhetett? Audrey nem bírta már és áthívta magához? Vagy Tom állított be? Hát persze! Hinnie kell testvére ártatlanságában, biztosan így volt. Tom átjött, Audrey nem küldte el... Biztosan csak beszélgettek, amikor ő megjelent és hirtelen nem jutott eszébe, mit csináljon, ezért megcsókolta. De hogy ennek mi lesz a vége...

Óvatosan belesett az egyik ablakon, mivel hangokat hallott bentről...

-           Ez...ez mi volt? – kérdezte Tom, amikor a szenvedélytől kifulladva elváltak egymástól. Mindkettejük szeme csillogott, de a lány szedte össze magát előbb.

-           Semmi...

-           Hogy érted azt, hogy semmi? És ez a hang... – fordult hátra összezavarodva és a nyitott ajtóra sandított.

-           Ó ez, hát ez semmi, ez csak... ez csak egy kis probléma. Valami baj van az ajtóval, néha a huzat kinyitja, mostanában inkább bezárom magam után. Majd hívok valakit, aki...

-           És a másik?

-           Semmi...

-           Megcsókoltál! – vágott közbe Tom, fogyó türelemmel.

-           Csak kísérlet...

-           Mégis mire, amikor...

-           Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nincs köztünk semmi...

-           Te most szórakozol velem...

-           Sosem tenném!

-           Nicole, ebből elég. Egyszerűen nem értelek, hiszen nem is olyan régen, én csókoltalak meg odabent, ugyanezért, erre te most... Ez nem vicces...

-           Tényleg?

-           Mit tényleg?

-           Úgy értem, igen, emlékszem... és többé nem is fordulhat elő...

-           Na elég ebből... Nagyon jól szórakozol...

-           Én nem játszom veled Tom, én...

-           Dehogynem! – Audrey még sosem látta ilyen feszültnek – De én igyekszem! Próbállak elfelejteni, randiztam Susannal...

-           Azt mondtad, szakítottál vele.

-           Igen, mert nem illünk össze. Nem rá vágyom... De ha mindig így összezavarsz, ahányszor csak találkozunk... egyáltalán szereted te az öcsémet? Azt hittem, most randiztatok.

-           Igen.

-           Hogyan csókolhatsz meg mégis engem?

-           Én csak...

-           Nem, nemNicole. Egyszer és mindenkorra, de döntened kell. És a másikat békén hagynod! Tehát?

-           Én... – Audrey a sírás szélén állt, de igyekezett ezt nem mutatni. Alsó ajkába harapott, összeszorította ökleit és vett egy mély lélegzetet.

-           Gyerünk! – sürgette meg Tom.

-           Bill... ő kell nekem... ahogy már mondtam korábban is...

-           Rendben! Akkor, hogy ezt újra tisztáztuk, megtehetnél nekem egy szívességet! – lépett a nyitott ajtóhoz Tom.

-           Mit?

-           Békén hagyhatnál!

Az ajtó olyan hangosan csapódott be, hogy ha Audrey szavai az imént igazak lettek volna, és tényleg rossz lett volna, ettől egy-kettőre megjavult volna. Sőt, talán soha többé ki sem tud már nyílni, de a lányt már nem is érdekelte. Levegőt is elfelejtett venni, kiment a konyhába és hatalmasat vágott öklével a márvány pultra. Valószínűleg neki fájt jobban, nem a munkalapnak.

-           Hallottam mindent... – lépett be a konyhába Nicole bánatos arccal.

-           Nem tehettem mást, hidd el. Én csak bepánikoltam, itt volt és te haza jöttél, és majdnem meglátott, mire én... ez... ez tűnt a legjobb ötletnek. De katasztrófa lett... mint bármi, amihez hozzá nyúlok...

-           Nem haragszom Audrey, jobban érdekel, hogy te hogy vagy...

-           Hogy nézek ki?

-           Mint aki nagyon nincs jól... – lépett az egyik fiókhozNicole és egy csomag fáslit vett ki belőle. Megnedvesítette a csapnál, majd ikréhez lépett.

-           Akkor azt hiszem, így vagyok... – dünnyögte kedvetlenül és épen maradt kezével dühösen törölte le árulkodó könnyét, mely arcának bal felén folyt végig.

-           Ó kicsim... – Nicole óvatosan betekerte a lány fájós kezét, majd gyengéden magához ölelte.

-           El kell mondanunk nekik...

-           Igen... – nem is ellenkezett egy pillanatig sem. Ami az elején nem tűnt rossznak, azzá vált, ami korábban még mókásnak is tűnt, most nagyon nem volt az. El fogják mondani a fiúknak az igazat. Márpedig ha ezt megteszik, annak három következménye lehetséges. Megbeszélik a dolgot, és harag nélkül ugyan, de elválnak útjaik. Vagy megbeszélik a dolgot és végre mind a négyen azzal lehetnek, akit szeretnek. Végül pedig... a legundorítóbb dolgokat a fejükhöz vágva dobják ki őket a stúdióból, hogy a lábuk se érje a földet. Akárhogy is, egy biztos... ahogyan most van, az katasztrófa.

Vagy mindketten legyenek boldogok, vagy egyikük se...