-              Azt hiszem, most kapok agyvérzést... - rogyott le a székére Tom, egy hatalmas sóhaj kíséretében – Kérlek, öcskös mondd, hogy nem azt mondta, amit mondott...

-              De azt mondta...

-              Mit mondott? - kérdezte újra, még mindig hitetlenkedve. Létezik, hogy ilyen fiatalon úgy érzi magát, mintha hirtelen klimaxolni kezdett volna? - Ugye nem azt mondta kedves barátunk az imént, hogy ő már tudta azt, amit mi nem? És ugye ez nem vonja maga után azt is, hogy undorító módon végig hallgatott erről a mocsokról, míg mi szenvedtünk? - arca most már nem zavart, hanem dühöt tükrözött. Georg hátrált egy lépést.

-              Figyeljetek, én...

-              Te? Te mit, Georg? Sajnálod? Mi a franc van itt? Mégis mióta tudod? - csattant fel ezúttal Bill.

-              Nem olyan régóta... Őőő...

-              KI VELE! - zengték az ikrek.

-              Japán!

-              Mi? - ráncolta homlokát Tom. Dühét felváltotta a keserűség és a bűntudat. Japánban ő és Nicole... azaz ő és Audrey...

-              Igen, rólatok beszélek... - Georg láthatóan olvasott a gondolataiban – Te és Audrey... Mert az ő volt. Szóval láttam rajtatok, hogy történt valami, és nem értettem mi ez az egész. Normál esetben ti is tudjátok, hogy nem szólok bele a nőügyeitekbe, de ez minden volt, csak nem normális. Sosem fordult még elő, hogy ugyanaz a lány tetszett volna, így nem tudtam, mit kellene csinálnom. A barátaim vagytok.

-              Ez mind szép és jó, de kérlek térj a lényegre... - sóhajtott Bill megenyhülve.

-              Láttam Tomon és Audrey-n, hogy történt köztük valami. Ezért megkerestem Audrey-t, hogy magyarázza el, mi folyik itt, mert rohadtul nem okés, amit csinál. És akkor előállt azzal a mesével, ami annyira hihetetlennek hangzott, hogy már el is hittem neki. Felhívta Nicole-t is, hogy bizonyítsa. Tudom, haragszotok rá, de...

-              Ha most az jön, hogy...

-              Nem, nem mondok semmit Tom. Nem mondom, hogy ne tegyétek. Mert igazatok van. De hé... Néha nem rossz dolog, ha az ember kicsit bele képzeli magát a másik helyébe is...

Nem. Tom nem akarta magát beleképzelni senkinek sem a helyébe. Mérges volt és akárhogy is haragudott a nőre (jelenleg nem tudta eldönteni, melyikre jobban), hiányzott neki Audrey. Ezt az érzést persze alaposan elfojtotta magában. Végül egy "bocs, most mennem kell" mondattal távozott a stúdióból. Gondolkodnia kellett, bár maga sem tudta, hogy miért. Egyszerűen csak el kellene felejtenie ezt az egészet. Kit érdekel, hogy a két lány mit érzett? Ők talán foglalkoztak azzal, hogy közben ő hogy van? Nem... De. De igen... látta Audrey szemében, hogy pontosan tisztában volt a helyzettel és azt is, mennyire emészti magát emiatt. De nem akarta sajnálni, csak haragudni akart rá, gyűlölni, mert azt hitte, úgy könnyebb lesz majd...

Gondosan elkerülte az utcát, ahol ők laktak, amikor hazafelé tartott. Beállt az autóval és hangos csattanással becsapta maga mögött háza ajtaját. Kiengedte tüdejéből a levegőt, ami után égető érzés fogta el, mintha órák óta nem vett volna levegőt. Hogy csinálhattak ekkora bolondot belőle...

Kutyája, Scotty mintha semmit sem vett volna észre gazdája rossz kedvéből, boldogan csaholt felé, hangos ugatással jelezve, hogy ő bizony sétára vágyik most.

-              Na ne mond... - morgott az orra alatt Tom – Jól van, gyere... - kapta fel a pórázt, de kutyája szemrehányó mordulása után vissza is rakta. Scotty nem szeretett pórázzal sétálni, és Tom tudta, hogy egyébként is felesleges. Kedvence szófogadó volt mindig is.

-              Jójó, megyünk már!

Nicole és Audrey otthon ültek a teraszon, egy borosüveg és két pohár társaságában. Valójában semmihez sem volt kedvük, kiöntötték ugyan italaikat, de belekortyolni már nem volt erejük. Úgy érezték, mintha elszállt volna minden energiájuk. Mintha többé már nem lehetne jó kedvük. Legalábbis nem tudták elképzelni, hogy valaha még nevessenek.

-              Jó, hogy kiderült! - mondta Nicole már sokadszorra, mintha saját magát akarná meggyőzni erről.

-              Igen... - sóhajtott Audrey lemondóan, és végre belekortyolt borába.

-              Jól tettük. Meg kellett történnie...

-              Igen...

-              A fiúk is belátják majd, hogy...

-              Ne beszéljünk róla...

-              Rendben... Rendelhetnénk valami kaját...

-              Rendelj...

-              Pizza jó lesz?

-              Nekem jó...

Nicole belátta, hogy nem igen tud három szavas mondatnál többet kiszedni testvéréből, ezért feladta és bement a konyhába előkotorni a telefonszámot. Mardosta a bűntudat, és hiányzott neki Bill. Volt, hogy rosszban voltak, de szerette őt és már éppen kezdett rendbe jönni a kapcsolatuk. El kellett mondaniuk. Az esze tudta, hogy így helyes... de a szíve titkon már régen megbánta.

-              Tiszta hülye vagyok... - sóhajtott és a telefon után nyúlt. Megrendelte a pizzát, majd kinézett a teraszra az ablakon. Audrey is összezuhant, meggyőződése, hogy jelenleg ők ketten a világ legszerencsétlenebb emberei.

-              Állj! Állj meg! Scotty!!! - a hangzavar valahonnan a sövényen túlról, az utcáról jött. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha...

-              Audrey! - lépett ki ikertestvéréhez a teraszra – Ez nem...

-              Nem tudom... - a lány már talpon is volt és a kapu felé vette az irányt. Órák óta, mintha pulzusa sem lett volna, de most egyszeriben az egész teste bizseregni kezdett.

A kapuhoz érve kinyitotta és kilesett az utcára. Semmi.

-              Na? - kiabált oda Audrey-nak Nicole.

-              Semmi...

-              Érdekes...

-              Az egész utca... - fordította vissza fejét a lány, és akkor egy kutyát pillantott meg, aki egyenesen felé száguldott és mire észbe kapott, már el is szalad mellette az udvarukba... - üres.. - fejezte be mondatát döbbenten.

-              Ez nem...? - guggolt le a kutyához Nicole, vakargatni kezdte az állat fülét, aki hálás nyüszkölésbe kezdett cserébe.

-              De igen, Scotty...

-              Ő nem...?

-              De igen... - szólalt meg egy mély hang Audrey mellől, mire a lány kővé dermedt – Az én kutyám.