-          Ez nem? – guggolt le a kutyához Nicole, vakargatni kezdte az állat fülét, aki hálás nyüszkölésbe kezdett cserébe.

-          De igen, Scotty…

-          Ő nem…?

-          De igen… - szólalt meg egy mély hang Audrey mellől, mire a lány kővé dermedt – Az én kutyám.

Lassított felvételként fordult a hang irányából, hogy meggyőződhessen a teste reakciójának pontos forrásáról. Nem tudta, hogy kívánja azt, hogy Őt lássa a kapuban, vagy csak egy idegent. És bizony meglátta Őt. Már a szeme sarkából felismerte. Egyszerre nyilallt belé a bűntudat, kesergés, fájdalom és a vágy, az öröm hogy láthatja. Micsoda megtiszteltetés, hogy egyáltalán még rá néz a férfi. Ekkora bűnt követtek el, hogy már a tekintetét sem érzi megérdemeltnek. Próbált valamit mondani, de csak üres tátogás lett belőle. Úgy festett, mint egy hal.

-          Az én kutyám, és örülnék, ha kikísérnétek. Remélem Nicole már kivakarásztad magad vele – elég éles volt a hangja.

Mit is vártak? Majd most megenyhül a kutya hatására? Nevetséges. Ahogy ezt kimondta végig Audrey-ra nézett. Ez még egy döfés volt. A szeretett nőre nézni és közbe az ismertebb nevet mondani. Szándékosan kínozta. Ha eddig még nem is érezték eléggé rosszul magukat a lányok, most minden bizonnyal így van.

-          Tom… - Nicole felegyenesedett a kutyától.

-          Meddig várjak? – türelmetlenebb lett a hangja. Eléggé zavarta, hogy 2 méteres hatótávolságon belül tudja a két lányt. Egy is sok volt most, de kettő? Kettő?? Ez ismétlődött benne és újra és újra felmérgesedett rajta.

-          Scotty, menj a gazdi vár – próbálta Nicole kifele tuszkolni a kutyát, aki minduntalan csak ült előtte, ha meg is mozdult csak körbesétálta a lányokat, reményt keltve Tomban, hogy megtalálja a kaput is, de aztán visszafordult és megtelepedett Audrey lábán.

-          Ne engedd, hogy csüngjön rajtad. Vinném el.

-          Nem fogom lerázni magamról. Ha menni akar, akkor menni fog. Azért van itt, mert ő legalább elfogad, szeret olyannak, amilyen vagyok. Ebben a pillanatban, nagyon is örülök neki, hogy itt ül és melegíti a lábam. – vallott Audrey.

Lehet nem kellett volna ezeket mondania, esetleg így, hiszen nem ő volt a sértett, az áldozat. Azonban most már, ha lúd, legyen kövér, ahogy a mondás tartja. Tárjanak ki mindent. Többet már úgysem veszíthetnek. Szimbolikus mondanivalója is volt. A szeretet hiányában bűnök közt kihűlt testet a szeretet hevíti csak. És ezt a szeretetet, odaadást egy hűséges eb adta.

-          Ebbe ugye nem akarsz belemenni…? – kimérten kérdezte a férfi.

-          Csak őszinte vagyok.

-          A kezdetektől kellett volna! Elkéstél vele.

-          Tudom, hogy hibáztam – kezdeményezte.

-          Ezt én is tudom, és azt is, hogy én is hibáztam, mikor megbíztam benned, bennetek. Mikor egyáltalán megismertelek. – elég keményen hangzottak ezek. Elővett a zsebéből egy jutalom falatot és Scottyt kicsalta vele. A kutya követte a határozottan távolodó gazdiját, de 5 méterenként megállt és visszanézett a lányokra, majd továbbment, és ezt addig csinálta, míg a ház el nem tűnt a láthatárról.

Hazaérve, Tom tett a kutyus tálkájába falnivalót, de Scotty nem foglalkozott vele.

-          Légy jó kutya, egyél. – bement és leült a tv elé, még mielőtt felrobbanna a sok gondolattól. – Nem megyünk ki, ennyi volt – beszélt a kutyájához, miközben a képernyőt nézte. Scotty az ajtónál állt és szándékosan bökdöste azt. – Na jó, kiengedlek. – felállt, és kinyitotta az ebnek az ajtót, az pedig ki is ment rajta, de visszanézett, majd megint elindult, megint visszanézett és visszament. Próbálta gazdáját rábírni, hogy menjen vele. – Nem sétálunk. Eleget sétáltunk. – hajthatatlan maradt. Scotty megragadta a lábát. Jól nekifeszült, fenék az égbe, megragadta és már húzta is. – Mit csinálsz?!

-          Probléma van? Mi baja Scottynak? – érkezett meg a házhoz Bill.

-          Örülök, hogy jössz, most voltunk sétálni…

-          Történt valami?

-          Elfutott…hozzájuk…

-          Menjünk be – máris elkomorodott a másik fél is.

Tom befele húzta a lábával, amit megragadott a kutya, Bill meg kintről finoman tolta be. Scotty csak morgott ebben a kecses állásban.

-          Beszéltél velük?

-          Még nekik áll feljebb! Scotty el sem akart jönni velem! – bosszankodott, mire a kutya a háttérben ugatott egyet – igen, rólad van szó! – válaszolt neki, az eb pedig morgott egyet.

-          Felesel.

-          Kan… mit vártam tőle. Scotty! Ez az én házam, itt az én szabályaim érvényesek, én nem megyek vissza a lányokhoz, akkor te sem!

-          Szigorú vagy vele nem?

-          Te mennyire örültél volna a találkozónak?

-          Igazad van. Még mindig nem tudom elhinni. Már… kezdett minden jó lenni, úgy éreztem és…

-          És átvertek…

-          Végig…

-          Utálok ezen gondolkodni, pedig máson sem jár az eszem!

-          Akkor beszéljünk másról.

-          Például mi ez a szag?

-          Scotty! – pattant fel a helyéről Bill. A kutya vígan vizeletmintákat hagyott a ház különböző szegleteiben.

-          Nem pisilted ki kint magad?! – rivallt rá a gazdája, a kutya pedig csak egy morgással válaszolt.

-          Ez harc Tom.

-          Eddig jó kutya volt, most meg a házamba pisilt…

-          Megjelölte a territóriumát.

-          Scotty! Tényleg ki akarsz kapni? Rossz kutya vagy! Fúúú de büdös! Nyald is fel – ahogy szidta a kutya úgy ugatott neki. Ment a veszekedés.

Billel feltakarították végül a vizeletet, közben Scottyt büntetésül a sarokba állították, ahol készségesen megült az eb, persze fura hangot adva, mintha nevetne.