-Utál… - sóhajtott fel Audrey. Teljes reménytelenség lengte körül.

-Igen. – helyeselt Nicole, majd beoldalogtak a házba.

-Gyűlöl…

-Igen.

-Ki nem állhat…

-Igen.

-Nem segítesz valami sokat! – vesztette el türelmét Audrey és a konyha pultra csapott.

-Mert ez mind ugyanazt jelentik! Igen, Tom utál, gyűlöl, ki nem állhat. Engem Bill szintén. Most hogy ezt kitárgyaltuk, lépjünk tovább! Elegem van az egészből. Elszúrtuk? Igen! Bocsánatot kértünk? Több milliószor. Azt hiszem… azt hiszem, ennél többet már nem tehetünk… - sóhajtott fel Nicole – Sajnos el kell fogadnunk a tényeket. Ennyi, kész, vége… Nem fognak megbocsátani, és sajnos meg is értem őket. Ez lehet, hogy jó csíny volt az általánosban, de felnőttként… csak szívás. Az én hibám, én rángattalak bele.

-Mert bele tudtál… Ketten csináltuk…

-Éppen ezért… ketten is kell kilábalnunk belőle! Hibáztunk, de nem lovagolhatunk ezen életünk végéig…

-Akkor mit csináljuk? Összetörtük a szívüket… és ez által a miénk is ripityára tört…

-Tudom, nem ezt akarod hallani, de… azt hiszem pasi gondot csak pasikkal oldhatunk meg.

-Úgy érted…

-Randizzunk! Ne komplikáljuk túl a dolgot, egyszerűen csak hívjunk fel valakit, és kész. Menjünk el.

-De én csak Tomra tudok gondolni!

-Én pedig Billre! De nem is életünk szerelmét kell újra megkeresnünk, csak valakiket, akik elvonják a figyelmünket. Akik ha csak egy estére is, de megnevettetnek. Akik…

-Lekötnek?

-Igen!

-És ki legyen az? Adam? Na, vele egy pillanatig sem gondolnék Tomra, az tuti. Lefoglalna, hogy a vészkijáratokat keressem, vagy esetleg egy kötelet, amivel fel…

-Shhh, telefonálok… - intette le Nicole, Audrey pedig hatalmas szemekkel meredt rá.

-Te most komolyan felhívod???

-Nyugi… - súgta oda, letakarva a telefont – Az enyém is megvan már! – kacsintott testvérére, aki már biztos volt benne, hogy húga eszét elvette a szerelmi csalódás. Ha egyszer ő valamit a fejébe vesz…

***

-Most sem hiszem el, hogy rávettél erre… - dünnyögött Audrey testvérének, amikor már a taxiban ültek. Egy kissé szűkös volt a hely, ugyanis négyen zsúfolódtak össze, Adam, Audrey, Nicole, és a másik végen Nicole régi ismerőse, aki folyton bepróbálkozott nála, eddig mindhiába. Ben. Már a neve is untatta, olyan megbízhatónak tűnik, olyan kiszámíthatónak és egyszerűnek. Teljes ellentéte Billnek…

-Egyébként szia, én Adam vagyok! – nyújtott kezet Adam a taxiban, több-kevesebb sikerrel.

-Ó, bocsi, ő Bill. Ben! Ő Ben! – javított Nicole, és közben majd’ elsüllyedt.

-Gratula húgi… - súgta oda Audrey, elfojtva kuncogását.

-Kuss…

Az étterembe érve, végre kivakarták magukat a taxiból, és felegyenesedhettek. Míg a lányok a ruháikat igazgatták , Adam és Ben asztalt intéztek.

-Felháborító! – hallották meg egyszer csak Adam hangját.

-Kezdődik… - sóhajtott fel Audrey – Mindig ezt csinálta, jelenetet rendezett minden kis hülyeségért, és aztán mindenki minket nézett… Utálom ezt… Vajon most mi történt? Meglátott egy porszemet a terítő fonákján?

-Mi a baj? –kérdezte a srácoktól Nicole, miközben felzárkóztak.

-Van képe azt mondani, hogy foglalt az asztalom!

-Az asztalod?

-Igen, mindig ott eszem, ha itt járok.

-És lefoglaltad? – kérdezte Audrey unottan, pedig már tudta a választ.

-Én… nem… szabad szokott lenni, de…

-Bármelyik asztal jó lesz nekünk! – mondta Nicole.

-De…

-Istenem, mutasd, melyik az a fontos asztal? – kérdezte Audrey türelmét vesztve.

-Na jó, nézd, ott van! Rálátni az óceánra! – mutatott az egyik leghátsó asztalra, aminél két cicababa ücsörgött egyedül. Na de nem sokáig. Kísérőik ebben a pillanatban érkeztek vissza a mosdóból. Ki más lehetett volna, mint Bill és Tom Kaulitz?