-          Istenem, mutasd, melyik az a fontos asztal? – kérdezte Audrey türelmét vesztve.

-          Na jó, nézd, ott van! Rálátni az óceánra! – mutatott az egyik leghátsó asztalra, aminél két cicababa ücsörgött egyedül. Na de nem sokáig. Kísérőik ebben a pillanatban érkeztek vissza a mosdóból. Ki más lehetett volna, mint Bill és Tom Kaulitz?

Audrey eléggé nagy szemeket meresztett, ahhoz, hogy mindenki meglássa, csodával határos módon azonban nem az ő tekintete árulta el az étterem sokkos részét. A mellettük lévő asztalt kérte Ben, nem sejtve, hogy ez rajta kívül senkinek sem tetszik. Magukat is győzködve értek oda és ültek le kecsesen. A lányok soha nem utálták még ennyire a periférikus látást. Valahogy mindig képbe kerültek az ikrek. A sors se akarja, hogy megszabaduljanak tőlük.

-          Köszönöm, hogy elhívtál Adam! – mondta kissé az átlag feletti hangerővel.

-          Nem i… - lepődött meg, mire a lánytól határozott tekintetet kapott. Azonnal értette a szitut. – Nem is kell megköszönnöd… ez természetes.

A párbeszédre a másik asztalnál ülők is felfigyeltek. A szemük sarkából látták, hogy jó nők ülnek melléjük, de nem akartak bámulni, főleg ha már randin vannak, de most a hangok nagyon ismerősek voltak.

-          Mondtam már, hogy milyen szép vagy? – bókolt már csak azért is Tom a nagy mellű nőnek, aki vele szemben ült.

-          Azt szeretem benned Adam, hogy te mindig kreatívan udvarolsz, és sose mondasz sablonos szövegeket. Így eltudom hinni őket.

-          Sablonos szöveg? – akadt ki Tom.

-          Tőgyekkel randizol?! – ugyanígy Audrey.

-          Tomi, ismeritek egymást? – kérdi a szőke szépség.

-          A szomszéd csaj… - mondta – ne is foglalkozz vele.

-          Szomszéd a segged! – morogja az orra alatt Audrey.

-          Szégyellhetnéd magad – tátogja Bill felé Nicole. Undorítónak látta, ahogy egy kikent műnővel ült szembe. Ezen felül mélységesen csalódottnak érezte magát, talán a pici remény miatt, hogy nekik a kapcsolatuk emelkedőben volt. Bill csak mérgesen nézett vissza, amolyan „edd meg, amit főztél” nézéssel.

-          Minden rendben van, Nicole? – fürkészte a tekintetét Ben.

-          Igen persze. Jeleztem a pincérnek.

-          Az ablak fele?

-          Nem arra ment el? – igazgatta a haját idegesen.

-          Szólok én. – hívta is rendelni. – mit kérsz?

-          Valamit, ami könnyen csúszik, egy leves tökéletes.

-          Én bort is kérek mellé – figyelmeztette a pincért Audrey is, miután a kívánságát feliratta ő is. Érezte, hogy ezt az estét nehezen fogja kibírni.

Feszülten, meredten a randipartnerekre meredve próbálták a sértett felek elkerülni egymás tekintetét és aurájának érzetét.

-          Úgy látom nem tudod Adamet elfelejteni. – jegyezte meg Tom.

-          Úgy látom nem tudod befogni a szádat. Adamnek nem kell két görögdinnye, hogy észrevegyen!

-          Talán ezért nem jutott semerre a kapcsolatotok! Nincs mire figyelni.

-          Te szemét vagy ő értékeli a szépségem! – mérgelődött a lány. A levese érkezett, de Tomnak, illetve a lábának hála nem az asztalra, hanem a ruhájára.

-          Talán így lesz egy kis ízed is! A csípős volt az alap.

-          Mi a fene ütött beléd?! – pattant fel az asztaltól.

-          Hogy lehettek ennyire szemetek?! – állt fel Nicole is.

-          Engem ne keverj bele! – háborgott Bill is.

-          Csalódtam benned is!

-          Pont ti vagytok felháborodva? Emlékeztek az előző napokra?!

-          Mi új életet kezdenénk!

-          És abba mi a forgatókönyv? Kövessük a Kaulitzékat? Igazán leszállhatnátok rólunk!

-          Ti teljesen elmebuggyantak vagytok!

-          Ezt nézem ki belőletek.

-          Edd meg a véleményem! – nyomta a képébe a tejberizsét Nicole.

Egymás mellett kiabáltak el. Teljesen elszabadult minden. Emelt hangon, nem mellesleg állva ment a szóváltás négyük közül. Szinte senki nem értett már semmit, annyira egybefolyt az egész. De arra pont elég volt, hogy a halk kérést figyelmen kívül hagyva lassan a biztonságiak jelenjenek meg és kísérjék ki őket a levegőre. Szép kis látvány lehetett, ahogy kajamaszatos párok állnak egy étterem előtt. A korholást meg se hallották szinte, miszerint ki vannak tiltva onnan.

-          Ez is a ti hibátok! – morogta Bill.

-          Még hogy a miénk! Ki buktatta ki a pincért? – ripakodott Audrey.

-          Ki vágta hozzám a kajáját?!

-          Megérdemelted! – fonta össze a karjait Nicole.

-          Ezt is elrontottátok, mint minden mást! Ez volt a kedvenc helyünk!

-          Volt… Ki mondta, hogy gyertek ide? Ki mondta, hogy kötekedjetek?

-          Önzők vagytok. Mindig csak arra gondoltok, hogy titeket milyen sérelem ért, ti mit veszítetek, ti így ti úgy, de az, hogy velünk mi van, arra nem gondoltok. Vétettünk egy hibát, egy elég nagyot. Életre szóló büntetés jár érte? – kérdezte csalódott arccal Audrey. Ez kibukott belőle erősen.

Erre nagyot nézett az ellenkező nemű ikerpár. Messzire mentek volna? Igen ezzel az éttermes megoldással mindenképpen, mindannyian. Ezen felül is? Ők voltak a sértettek nem? Bele se gondoltak, hogy miért is lehetett az, ami. Nem törődtek az okokkal, csak a következményekkel, és mindenben nekik állt feljebb. Ezzel maguknak is és a lányoknak is megnehezítették a dolgát.

-          Az érzéseinkkel játszottatok. És mi vagyunk az önzők? – emlegette fel Bill.

-          Érző emberek vagyunk. Nekünk sem esett jól ez az egész. A saját hálónkba gabalyodtunk bele. El se tudod képzelni, hogy mennyiszer abba akartuk hagyni, de már érzelmileg annyira belekuszálódtunk, hogy nem akartunk megbántani senkit, azonban vállalnunk kellett két, számunkra fontos személy csalódását, mert ezt tovább nem lehetett. Így is eléggé bűntudatunk volt nap, mint nap, hogy így élünk. Számunkra is teher volt és egyre nehezebb teher, minél jobban megszerettünk titeket. Egyetlen bűnnek azt érzem, hogy beléd szerettem – indokolt Nicole.

-          Bűn, ha szeretsz?

-          Bűn, ha a szerelmemmel bántok.