A hívás és az sms után a lányok könnyebben elaludtak, illetve boldogabb gondolatokkal. Amilyen fura és rossz volt az étteremben, olyan jóvá lett az este egyetlen „jó éjszakát”-tal. Nicole mosolyogva készítette a reggelit a konyhában, mikor Audrey szinte lerobogott hozzá.

-          Ugye nem csak álom volt! Ugye nem? – kapkodta a levegőt, izgatott volt és sóvárgó arccal nézett nővérére.

-          De Audrey… sajnos az éttermi „baleset” bizony megtörtént. Az nem csak álom volt. Most nem. –sóhajtott nagyot visszagondolva. Nem szeretett róla beszélni, de mielőtt kiderült volna a turpisságuk, többször is rémálmok kergették a hazugság miatt.

-          Mi? Csak ennyi? És ezt mind mosolyogva mondod? És a többi? Az jobban érdekel!

-          Milyen többi? – mosolyog.

-          Beleőrültél a tegnapba, ez az őrült féle mosoly vagy a boldog? Bár, mitől is lennél az? Szóval… csak álom volt, hogy Tom felhívott este? Pedig…

-          Felhívott? És mit mondott? – máris nagy érdeklődéssel fordult felé, mindent letéve a kezéből.

-          Azt mondta, jó éjt.

-          Akkor az nem álom volt. De a telefonodba benne van! Amúgy nekem is írt este Bill. – vidult fel az arca.

-          Mit?

-          Ugyanazt.

-          Akkor ezek szerint már…

-          … nem gyűlölnek minket. Ez jó. Határozottan jó.

-          És mit csináljunk ennek örömére?

-          Hát… - már mondott volna valami egészen kiugrót, de aztán, mint egy lufi leeresztett. – folytatjuk az életünket.

Bementek a nappaliba és gondolkodóba estek. Talán mindketten ugyanarra gondoltak. A fiúk nem olyan sokat jártak itt, de mikor igen, az meghatározó volt. Odaképzelték Bill helyét a kanapéra, a másikra pedig magukat. Vicces, az emlékeikből filmet lehetne készíteni.

-          Tiszta lap? – így Nicole

-          Tiszta – bólintott rá Audrey. Azonnal laptop elé ültek és megrendeltek egy teljesen új kanapét, illetve egy-egy új ágyat. Eleget forgolódtak már a korábbiban. Nem is volt annyira kényelmes, most ezekkel az emlékekkel a hátuk mögött mégúgyse.

-          Három napot írnak.

Az ígért napra meg is érkeztek a bútorok. Kipakolták azokat az előkertbe és csomagolva otthagyták. A lányok nagy magabiztosan állították, hogy van elég erejük becipelni az ágyakat és a kanapét. Szemre nem tudták még mire vállalkoztak. Az régi ágyat már sikerült lehozni. Viszonylag könnyűek voltak. Lent repedt meg az egyik. Még jó, hogy előre gondolkoztak és újat vettek. Ám az új ágyakkal már nem volt ekkora szerencséjük. Mintha egy osztály ült volna rajta, olyan nehéz volt. Emelgették, igyekeztek cipelni. A másfél méter már olimpiai aranynak számított.

-          Miért nem kértük meg őket, hogy segítsenek? – förmedt Nicole a hugára

-          Ki gondolta, hogy ilyen nehezek?

-          Puhány vagy!

-          Mintha te elbírnád!

-          Probléma adódott hölgyeim? – hangzott a kapuból egy mély férfias hang. A lányok meglepve konstatálták, ki is áll ott. Tom volt Scottyval.

-          Oh, Tom?

-          Segíthetek? Amint látom nehéz fába vágtátok a fejszétek.

-          Megköszönnénk – izgatottan, de visszafogottan mosolygott Audrey.

-          Az emeletre kellene felcipelni ezt. – tájékoztatta Tomot Nicole.

-          Elhasználódott az előző? – mosolyodott el szélesen. Audrey fülig pirult a megjegyzésre.

-          Régi volt – bökte ki.

-          Áh szóval régi – vigyorog tovább. Élvezte, hogy zavarba hozhatja a lányt.

Audrey nem szólt többet, nem is bírt. Hárman felemelték az ágyat és úgy cipelték fel, bár a lépcsőnél Nicole levált tőlük. Így kiderült, hogy Tom milyen erős. Nem mintha nem látszana rajta, de azért kellemes látni, érezni. Fent letették, és a helyére tették. Tom megnyomkodta a tetejét, ráült.

-          Igazán kellemes, rugalmas, kényelmes, puha. Ez is nemsokára régi lesz igaz?  - kacsint a lányra, aki már döbbenetében nem tudott mit mondani. Mitől ilyen felszabadult Tom? Talán ez csak egy álom, és meg sem történt semmi, vagy talán nem haragszik egyáltalán? Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy Tom is csak így oldotta magát. Örült, hogy látja a lányokat, különösképpen Audreyt. Haragszik-e még? Valószínűleg nem. Zavarban van? Bizony ő is érez ilyet.

-          Még van kettő hátra – váltott témát Audrey.

-          Akkor várjatok egy pillanatot, hívok segítséget. – máris hívta Billt félrevonulva. – Szia öcsi, itt vagyok Nicoleéknál, kellene a segítséged bútort pakolni. – nem kellett a válaszra sokat várnia.

-          Hol vagy és mit csinálsz? – szinte visított a döbbenet a vonal túlsó oldaláról.

-          Bútort segítek cipelni a lányoknak.

-          Bútort cipelsz a lányoknak? Tom! Ezt nevezed te felejtésnek? Így nem fog menni.

Sokáig csend volt Tom felől. Elgondolkozott. Olyan kellemesen érzi itt magát, habár zavarban is van, mégis nem érzi, hogy menekülnie kéne. Furcsa kettősség, nem? De be kellett látnia, hogy öccsének igaza van.

-          Őhm Audrey… ne haragudjatok, de én most elmegyek. Ez nekem nehéz… lelkileg. Sajnálom.

-          Tessék? Miért?

-          Billnek igaza van. Még öt perc és nem tudok innen elmenni. Így soha nem foglak titeket elfelejteni. Minden jót – már ki is ment sietve, mielőtt meggondolná magát.

-          Hát ezt mi lelte? – pislogott Nicole.

-          A hülyeségünk, és Bill… pedig olyan jó volt míg itt volt. Azt a pár percet nem fogom elfelejteni, ő hiába akar. Én görcsösen ragaszkodom belé.

-          Soha nem fogsz így továbblépni. – figyelmeztette aggódóan Nicole, habár ővele is ez volt a helyzet.

-          Soha nem is fogok… - suttogta maga elé.

Nem hitegették magukat, ahogy ismét magukra maradtak. Belátták egyedül nem tudják bevinni a másik ágyat sem a kanapét, így ráültek és számba vették hány lehetséges módon mehet tönkre az időjárás miatt a bútor. Ahogy így elmélkedtek, ismét hangot hallottak a kapu felől.

-          Kell még a segítség? – hangzott a kérdés.

-          Georg? – néztek arra. – Hát te? Ne mondd, hogy erre jártál. Nem lenne hiteles. – mondta lelombozódva Audrey.

-          Erre jártam – mosolyog csak azért is. – miután meghallottam, mi történt.

-          Billék elmondták, hogy Tom itt volt?

-          Pont Billel sakkoztam, mikor Tom felhívta. Gondoltam jól esne egy kis segítség.

-          Reméljük nem mész el – mosolygott Nicole és nekiláttak a maradék bútoroknak, majd marasztalták is jótevőjüket.

-          Te mindig segítettél és megértettél minket – kezdte Nicole, ahogy felavatták az új ülőgarnitúrát.

-          Cinkosnak érzem magam.

-          A mait is nagyon köszönjük. A mai eset egy kicsit, na jó nagyon elgondolkodtat bennünket. Írnak nekünk, de nem jelennek meg. Segít, de elmegy. Mondtak neked valamit? Mit tudsz?

Georg nagyot sóhajtott.