-Nos, a helyzet minden, csak nem bíztató! De ezt eddig is tudtátok! - sóhajtott Georg és lehuppant a lányok mellé.

-Tudjuk... - zengték kórusban Nicole-ék.

-Tudom, hogy nem jófejség, hogy átjött segíteni, aztán lelépett, de Billnek igaza van. Most az a feladatotok, hogy továbblépjetek. Nekik is és nektek is.

-Igazad van! - bólintott Audrey, lassanként erőt véve magán - És ez is lesz! - pattant fel.

-Hű de gyorsan megy neked! - nézett rá elkerekedett szemekkel Nicole.

-Vigyük fel a cuccokat és hagyjuk abba az önsajnálatot! Ki van velem?

-Oké! - bólintott Georg és felhúzta Nicole-t is - Nyomás!

1 évvel később...

-Büszke vagyok rád! - nézett végig Nicole az impozáns irodán. Testvére tökéletes munkát végzett.

-Az a helyzet, hogy én is magamra! - sóhajtott büszkén Audrey, és elnyúlt az íróasztala melletti kanapén - Sosem gondoltam, hogy sikerülni fog, de végülis lakberendező lettem. Ez az utolsó napom a nagy hajtás előtt, még most kell kipihennem magam. De irodát keresni, lefoglalni, majd berendezni, nem éppen pihentető. De minden perc megérte. Elvégre hogyan vehetnének enélkül komolyan?

-Igazad van. Na és? Mit csináljunk az utolsó szabadnapodon? - húzta fel álló helyzetbe Nicole - Rám is munka vár holnap, tudod kezdődik annak a zombis sorozatnak a következő évada.

-Nem kis kihívás kisminkelni őket, mi? - nevetett fel Audrey, majd kisétáltak és bezárták az irodát. Kiérve az épületből nagyot szippantottak Los Angeles ismerős levegőjéből, ami mindig megnyugtatta őket. Ez volt az otthon illata. A város, az óceán elegye.

-Hát nem! De pont ezt imádom a munkámban! Minden nap egy újabb kihívás!

-És most? Menjünk le a partra? Utána egy vacsi? Néhány koktél? Sok-sok tánc?

-Pontosan ebben a sorrendben! - bólintott Nicole kacsintva.

Csak feküdtek a parton és élvezték a sugarak simogatását a bőrükön. Az elmúlt egy év nem volt éppen lazító. Minden erejüket  a továbblépésnek szentelték, Nicole önéletrajzokat adott be filmes stúdiókhoz, el akart szakadni teljes mértékben a zenei világtól, elvégre eredetileg is filmeknél kezdte a szakmát. Rengeteg helyre hívták vissza, így egy pillanatig sem unatkozott, de pont erre volt szüksége. Ha nincs idő, nincs gondolkodás. Ha nincs gondolkodás, nincs... nincs Bill sem. Audrey is folyamatosan tört előre, képezte magát, és ismerősei lakásait rendezgette be, hogy tapasztalatokat szerezzen és persze alakítgassa portfólióját lakberendezőként. Végül pedig nagy lépésre szánta el magát, saját vállalkozást indított el, ami úgy tűnt, meghozta gyümölcsét. Egyre több ügyfél kereste meg, végül összespórolt annyi pénzt, hogy felújítsa irodáját. És ezzel még korántsem volt vége.

-Mit gondolsz... Mikor jön el az az idő, amikor nem fog el bűntudat, ha meglátok egy helyes srácot? - kérdezte egyszercsak Nicole.

-Hm... Szerintem pont elég volt! - pattant fel Audrey - Csípjük ki magunkat, és irány a Los Angeles-i éjszaka! - adta ki a parancsot.

-Vajon még Európában vannak? - kérdezte eltűnődve a lány, de testvére hamar letorkolta ezért.

-Nem tudom kikről beszélsz! - hunyorgott rá mérgesen.

-Jó, jó... Menjünk!

Amikor hazaértek, célbavették a gardróbot. Most végre megint minden olyannak tűnt, mint azelőtt. AZ előtt. Mintha új időszámítás kezdődött volna az életükben, voltak események AZ előtt, és AZ után... A közben történtekről nem beszéltek soha többé. Annyit tudtak, hogy Tom elköltözött a közelükből, nem is hibáztatták  emiatt.

Georggal egy ideig tartották a kapcsolatot, de ez szép lassan abban maradt. Talán bűntudata volt, amiért a barátai, kvázi testvérei mögött barátkozik a lányokkal? A pontos indokot nem tudták meg, de megértették. Ezt is. Titokban mindketten követték, mi történik az ikrekkel, de nem sokáig.

Tudták például, hogy sokat koncerteztek, jótékonykodtak, aztán ismét stúdióba vonultak. A legújabb információ szerint pedig Európában turnéztak. Természetesen egyikük telefonjára sem érkezett többé üzenet egyik sráctól sem. Talán jobb is. Élték tovább az életüket, mintha mi sem történt volna és a lányok is erre törekedtek.

Amikor elkészültek, fogtak egy taxit és elindultak felkutatni a legjobb klubbokat. Rengeteget táncoltak és nevettek. Pedig már azt hitték, elfelejtették hogyan is kell nevetni. Még csak ekkor kezdték elhinni, hogy igen... van élet a szerelem után is. Végülis nem lehet mindenki szerencsés. Nem tarthat mindenkinek örökké.

-Idejét sem tudom már, mikor szórakoztam ilyen jól! - mosolygott Audrey Nicole-ra, amikor megpihentek egy kicsit a pultnál. Újabb kört kikérve maguknak, végre szusszantak egyet.

-Én sem. Mondd, hogy nem azért bámult meg minket pár srác, mert hülyén táncolunk! - kuncogott Nicole.

-Szeretném hinni, hogy nem azért! - kacsintott.

Koktéljaiktól jókedvűen kuncogtak még egy kicsit összesugdolózva, mint a cinkosok, de egy idő után azt vették észre, hogy alig halják egymást.

-Nem rémlett, hogy ilyen hangosak ezek a helyek!!! - kísérelte meg túlkiabálni a tömeget Audrey, közepes sikerrel.

-Mert eddig nem volt ilyen hangos!!!

-Valami történhetett? - nézett körbe a lány.

-Nem hiszem! - rántott vállat Nicole - Talán most ütött be a pia!

-Szabályosan sikoltoznak, nem? Lehet hogy tűz van?

-Dehogy van tűz! - forgatta a szemeit, majd a pultoshoz fordulva kikérte a következő kört.

Audrey mindenesetre nyugtalanul nyújtogatta a nyakát, körbe-körbe kémlelve a táncparkettet és a kijáratokat. Nem látott füstöt. Ez azért megnyugtató volt. Azonban a következő látvány, amit észrevett, már korántsem. Két magas alakot látott meg, néhány öltönyös fickóval körbevéve. A Klub hátsó része felé próbálhattak eljutni... Nem! Az nem lehet... vagy mégis?

És ekkor látta meg az egyik arcát. Ajkai teltek voltak, aggodalmasan harapdálta őket tulajdonosa. Barna, csillogó szemei körbekémlelték a parkettet, majd előre szegezve őket, haladt társai után. Bárhol. Audrey bárhol felismerte volna őket, még egy év távlatából is.

-Őőő... emlékszel, amikor azt kérdezted, hogy TUDJUKKIK talán még Európában lehetnek?

-Azt hittem, erről nem beszélünk több...

-Azt hiszem már nincsenek ott! - bökött állával abba az irányba, ahol az előbb látta ŐT.

Nicole a másodperc tört része alatt kapta oda a fejét, de már nem látott senkit. Legalábbis senki ismerőst. Mégis úgy vert a szíve, mintha az elmúlt egy évben megállt volna, és most fél perc alatt akarná behozni a lemaradást. Körbenézett, de semmi.

-Öhm... hugi... azt hiszem, mára elég lesz az alkoholból, nem gondolod?

-Dehát...

-Szerintem már képzelődsz... Gyere! - pattant fel a pulttól Nicole, és karon fogta testvérét - Jobb, ha mára berekesztjük táncosnői pályafutásunkat!