A kocsikulcs volt a zsebében, amit talált és kivett. Miután rápillantott azonnal tudta, mit fog tenni. Célba vette a kocsiját, és mivel amíg gondolkozott, nem volt több pár másodpernél, még a láthatáron lévő autó nyomába eredt.

Sandy észrevette, hogy apja követi. Persze most nem járt el a szája. Valami visszahúzta apja házába. Az a pár nap amit ott töltött. Veszekedések… mégis jólérezték magukat, és akárhogy is volt az elején az az utálom és nem elfogadom dolog, szinte semmi sem maradt belőle, csak a jól összeszokott, apa-lánya kapcsolat. Mondjuk, az se mindegy ki és hogyan képzeli el ezt a fajta kapcsolatot. A lány büszke volt apjára mindazért, amit elért, mindazért, amit érte tett és azért, hogy nem hagyja elmenni. Hogy anyja ne vegye észre hogy hátul valami van, inkább előrefordult és a visszapillantóból figyelte, milyen hangulata is van most édesanyjának. A külső visszapillantóba pedig apját figyelte. Úgy érezte magát, mint egy filmben.

-         Jó volt ott lenni azért. – szólalt meg végül halkan a 3 ember közül a legfiatalabbik.

-         Ha engem is elkényeztetnének nekem is jó lenne. – válaszolta édesanyja. A lánynak ennyi kellett és már tudta, hogy nincs valami jó hangulatban. Nem is akarta tovább firtatni a dolgot, inkább csendben maradt.

Egy kis házhoz érkeztek meg. Kisebb volt, mint a Tomé, de a kertje szebb. Látszik, hogy nők élnek benne leginkább, vagy ha nem is mindenki nő, aki ott lakik, igényes lehet. Tom messzebb állt meg a kocsijával, egy másik oldalbeli parkolóba. Onnan figyelte az eseményeket a kocsijában ülve, akár egy filmben. Sandy, édesanyjával bement a házba. Apja észrevette, hogy a lány nagyon forgolódik és nézi az utat. Tudta, hogy követi? Csak el ne járjon a szája, mert akkor abból nem lesz semmi. Szerencsére látszólag Diánának nem esett le ebből semmi. Hiszen gondoljunk bele. Új hely, új ház, új emberek, új utca, új viselkedés. Csak a város ugyanaz. És persze nem utolsó sorban új érzés. Mi az, az érzés? A hiány. Mind az apa, mind a lánya felőli részről. Egy ideig várt még Tom. Majd mikor észrevette, hogy az ablakban nincs senki, viszont lánya az előudvaron játszik, bátorkodott kiszállni kocsijából és meglepni magával Sandyt.

-         Szia csajos. – lépett a kerítéshez mosollyal az arcán.

-         Tudtam, hogy eljössz! – örült meg a lánya.

-         Nah mi az? Hogy hogy ennyire el akarsz jönni. Dia nem bánik veled jól? – szökött fel a homlokán a szemöldöke, mire Sandy csak szúrósan nézett rá. – Úgy értem édesanyád. – javította ki magát.

-         De jól bánik velem, meg minden, csak hiányzol. Jó volt nálad lenni. – vallotta be.

-         Igen? Mégis elintézted, hogy anyukád elhozzon. – szűkítette össze a szemeit.

-         Nem szeretek hazudni. És annyi élményem volt nálad, hogy muszáj voltam elmesélni neki. – ringatta magát hátra tett kézzel.

-         Mindent? – kerekedtek ki Tom szemei.

-         Igen, miért? – nézett fel rá ártatlanul, pedig tudta miről van szó.

-         A francba! Akkor esélyem sincs! – mérgelődött.

-         Mire? – érdeklődött. Kétértelmű volt ez a megszólalás.

-         Anyádra! – mondta dühösen.

-         Édesanyámra! – javította ki emeltebb hangon.

-         Akkor édesanyádra! – javította ki magát is, a felszólítás után, mire Sandytől egy nagy vigyort kapott. – Nee! Ne nézz így! Nem úgy gondoltam. Ne is álmodj róla csajos!

-         Persze-persze. – vigyorog tovább önelégült fejjel.

-         Pedig erőltesd meg magad annyira, hogy elhidd, mert csak a te érdekedben állok szóba anyá… édesanyáddal! Hogy megbeszéljük, hogy lehetsz nálam. – regélte ezt a pár sort. Még a végén Sandy beadja az anyjának, hogy rá akar mozdulni! Akkor neki lőttek! „Bár valljuk be nem rossz bőr az anyja.” Gondolta magában.

-         Ezek szerint nem küldesz vissza Magyarországra? – csillantak meg a remény sugarai a lány szemében.

-         Én amúgy sem küldtelek volna. Ha mész, akkor visznek, de az sem én leszek. Most megyek, mert mára épp eleget veszekedtem anyá… édesanyáddal. Nem kell abből mégegy kör. Majd holnap jövök, legyél itthon, ha látni akarsz. Szia csajos. – hajolt át a kerítésen és adott a lánya feje búbjára egy puszit, majd hátat fordítva neki visszament a kocsijához.

Mikor beült, egy pillanatra a kerítés felé nézett, ahol a megdöbbent lánya, ugyanabban a pózban állt, mint aki megdermedt. Szinte azonnal leesett neki, hogy a puszi a kakukktojás. Eddig még sose adott neki így puszit. Ilyen szeretetteljest, melegséget és biztonságot árasztót, reménykeltőt. Még saját magán is meglepődött. Ugyanolyan döbbenten ült a felismerés után a volán mögött, mint ahogy lánya áll a kerítés mögött. Viszont hamarabb összekapta magát, és felberregtette a motort, majd gázt adva el is hajtott onnan, ezernyi rohanó gondolattal a fejében. Bízott benne, hogy lánya még holnap ott lesz, abban a házban. És anyukája nem viszi haza. Végül is már idejár suliba. A magyar suliból való kiíratás már megtörtént. Kicsit kiakadnának, ha ismét vissza menne. Nomeg a cuccai. Pár még ott van Tomnál. Nem mehetnek el! Kizárt! Ott a beígért díjkiosztó és még egy kis utazás, amit meglepetésnek szánt.

Hazaérve, leparkolt Audi- jával és beslattyogott a házba. Olyan üres volt így. Nincs, aki sipákoljon, nincs, aki feldühítse, nincs aki után takarítania kéne, nincs lárma, se gonosz kacaj. Se édes kis test, ami kívül rosszcsont, belül egy érző gyerek. Tomot még a saját gondolatai is megrémisztették. Mennyire ragaszkodik egy lányhoz, aki még csak kisiskolás, és aki csak úgy betoppant az életébe pár napja. Ilyen hamar meglehet kedvelni valakit. Nos igen… egy házon belül biztosan. Egy fél óra múlva Tomot körbevették barátai, házában.

-         Mi a gond haver? – érdeklődött Tom lelki állapota iránt a basszeros. – Olyan képed van mint a mosott szar.

-         Nem állsz messze a valóságtól. – nézett rá egy pillanatra a magát sajnáltató.

-         Tényleg amúgy… nem hiányzik innen valami? – morfondírozott Gustav.

-         Igazad van. Tom, te nem ketten voltál? – nézett rá Bill érdeklődően, hogy beszéljen már.

-         Bill, nem vagyok skizofrén! – nézett rá szűkös szemekkel szúrósan.

-         Jól van bocs, nem így akartam mondani. Nemrég keltem, még nem tudok beszélni.

-         Hát látom. Akkor szólj Billnek, hogy váltson fel téged, mert én az éberrel akarok beszélni.

-         Ennyire ne duzzogj már. – lepődött meg testvérén a festett szemű.

-         Tudom már! Sandy hiányzik! – jött rá a dobos.

-         Már akinek. – tette hozzá Georg.

-         Milyen jó, hogy így fél óra alatt leesett, hogy kissé üresebb a ház, mint szokott… mostanában. – színpadias tapssal jutalmazta barátait.

-         Csak én látom, vagy Tomnak tényleg gyerek elvonási tünetei vannak. – nézett össze barátaival Georg.

-         Szerintem eltaláltad. – helyeselt Bill.

-         Nincsen, csak… hagyjuk… - hagyta annyiban a kanapén elterülő gitáros.

-         Hiányzik. – fejezte be helyette Bill.

-         Miért hiányozna? Dehogy hiányzik! Jobb is, hogy elment. Így minden tök nyugodt, csendes, senki sem idegesít. Végre ismét legénylakás ez a ház. – mondta de cseppet sem örült, még magának sem. Csak szerette volna ezt elhitetni magával, hogy ez így van.

-         Egyszóval hiányzik. – helyeselte Gustav.

-         Egy szóval nem mondtam. – erősködött a punnyadó.

-         Olyan bánatosakat sóhajtoztál, miközben ezt mondtad, hogy azthittük szülésre készülsz. Nem szégyen az, ha hiányzik. Legalább látszik rajtad, hogy érző lény vagy.

-         Köszönöm Gustav. Eddig gondolom nem látszódott. Ezt egész jólesik tudni. Most szívesen kipróbálnám, hogy szól a dobverő a fejeden. – küldött felé szúrós pillantásokat.

-         Na jó, hagyjátok ezt, inkább meséld el, hogy történt? – kíváncsiskodott az énekes.

-         Ez egyszerű. Tom becsomagolta Sandyt, és feladta az anyjának és most itt punnyad, mert fél hogy rossz címre küldte, és esetleg visszaküldik a feladónak. – érvelt Georg. Próbált egy kis jókedvet csalni a szobába, de nem ment neki. Elszólásáért egy párnát kapott a pofájába, amit Tom adott fel valóban.

-         Jött az anyja és Sandy készségesen mesélte a rossz dolgokat, abból, amíg itt élt. Az anyja addig is mérges volt, de ezután már bedurrant az agya és elvitte Sandyt. Követtem őket és aztán Sandyvel is beszélgettem egy kicsit. És azt mondtam neki holnap is megyek. – mesélte el tömören.

-         Mondtam, hogy hiányzik! – örült a fejének a dobos.

-         Jólvan… és most mit csináljak? Az anyja a nézésével széttép engem, ha Sandy közelébe megyek. Úgy utál most, hogy még itt ülve is érzem a folytogatását. Bele fulladok az eltiltásba. – szomorodott el.

-         Ugyan bátyó, te mióta engedsz az ilyeneknek? Emlékezz vissza a sulis éveinkre. Ha most inába is ment a bátorságod, meríts azokból az emlékekből, és ne hagyd magad. Harcolj a lányodért! Én bízom benne, hogy sikerülni fog. – mondta komoly tekintettel öccse. Tom pedig, hol döbbenten, hol pedig hálásan nézett rá.

-         Mi lenne velem nélküled öcsi. – sóhajtott hálásan és egy testvéri nagyölelést adott neki.

-         És nélkülünk? Nélkülünk meglennél? Már itt se vagyok. – játszotta a sértődöttet Georg.

-         Nélkületek meg nem tudnám jólérezni magam. – veregette meg őket hálásan.

-         Na és akkor én meg csak egy szemetes vagyok? Vagy tanácsadó? – húzta fel a szemöldökét Bill. Már az előzőtől kezdve mindenkinek lejött, hogy ez játék.

-         Ajj de bolondok vagytok. – mosolyodott el Tom, majd a nap további részében, elpiázgattak.