A beszélgetés során Dia stabilnak érezte az álláspontját, de amint Tom egyre jobban ragaszkodott a saját állításaihoz és Sandyhez, kezdett meginogni. Ezt persze nem mutatta egyelőre. Tom magabiztos volt. Még saját magát is meglepte vele, hiszen egy nőért sem harcolt így. Végülis még most se nőért harcol, hanem egy lányért. Egy éretlen kiséletért, aki hasonlít rá, aki tőle tanulhat, a lányáért. Tom látta a mellette álló nő szemében az ingatagságot, látta hogy nyert ügye van. Milyen szerencse, hogy nem így ismerték meg, így ezekkel, az új tulajdonságaival, viselkedéseivel le tudja venni a lábáról az embereket, hatásosabban tud álóállni.

-         Vissza fogunk utazni Magyarországra. – jelentette ki a végítéletet a nő halkan.

-         Ne csináld ezt. Egy csomó érvet felsoroltam, miért ne. Miért kínzol? – szinte könyörgött. Úgy érezte rosszul vette észre a befolyásolhatóságot a nő szemében és úgy érezte feleslegesen jártatta ez idáig a száját.

-         Mert megérdemled. – hallatszódott a nő kíméletlen hangja.

-         És ha próbaidőt kérek? – reménykedett a végsőkig.

-         Volt időd megismerni és elbúcsúzni is. Hagyj minket innentől békén, ahogy eddig is tetted. Eddig nem érdekelt, most se érdekeljen.

-         Ne hajtogasd ezt folyton. Ezerszer elmondtam, hogy nem hagylak titeket. Na jó figyelj megígértem neki, hogy elviszem a díjkiosztóra. Az EMA-ra. Fel is fogunk lépni. Már beleélte magát. Kérlek engedd el oda velem.

-         Neki nem akarok fájdalmat okozni, ezért rendben van, arra elmehet veled, de két szemed rá! – szűkítette össze a szemeit.

-         Szóval nem szeretnél neki fájdalmat okozni? Szerinted én nem hiányzom neki? – csattant fel.

-         De igen hiányzol neki, hiszen megismerhetett téged közelebbről és egy igazán tüneményes kislány, aki alig várta, hogy az apjával legyen! És 8 éven át alig bírtam nézni, hogy folyton téged akar! Téged akart és megkapott. Akármit tettél a szívébe zárt. De sajnos nem lehetsz vele. Mert mi visszamegyünk, te pedig itt maradsz.

-         És ha kiköltöznétek? – vetette fel az ötletet.

-         Nekünk arra keretünk nincsen és különben is. Ott van a sulija és a munkahelyem egy része.

-         Egy része? – szökött fel a szemöldöke.

-         Igen, a másik itt kint németbe, ebben a városban. – mondta Dia, mire legszívesebben felképelte volna saját magát.

-         Szóval lenne esélye annak, hogy kiköltözzetek. – szűrte le Tom.

-         Nem nincs. Ott van az iskolája, értsd meg. Mi lesz a barátaival?

-         Eddig se nagyon sírt utánuk. És a kiköltözés talán még csak javít a helyzetén. Veszek nektek házat, ha láthatom őt és kiköltöztök. – látszott rajta, hogy teljesen komolyan gondolja.

-         Nem várom el, hogy … - kezdte Dia, de Tom elhallgattatta a mutatóujjával, melyet a nő tiltakozó mézes ajkaira tett.

-         Holnap után Europe Music Awards. Vettem neki ruhát, ami nálam van. Holnap legyen nálam, hogy ne kelljen érte ugrálni és az EMA-t követően, beszélünk. – magyarázta higgadtan.

-         Nem érdemelnéd meg, de legyen. Mivel megígérted neki. – magyarázza.

-         Holnap délután jövök érte. A srácok meg lettek hívva vacsorára, hogy ne unatkozzak. Imádják őt ők is. Na pá szépségem. – vigyorodik el a végére és elment onnan, Diánál hagyva az esernyőt. Ő maga pedig beült a kocsijába és hazahajtott.

Hátra sem nézett csak vezetett győzedelmes mosollyal. Ha nem is a végsőkig, de legalább ennyit sikerült elérnie. Ez már haladás. És most teljes két napig nála lesz a lánya. Ismét. Alig egy napot volt külön vele és máris visszaharcolta. Ekkora hatással lenne rá? Amint megérkezett a meglepődötten otthagyott nőtől, szinte kacarászva, boldog ujjongással tárcsázta testvére számát. Meglepetten tartotta a füléhez a telefont és hallgatta a boldog bátyja hangját.

-         Mi újság, uraság? – kérdezte higgadtan, kezelhetően Bill.

-         Sikerült, sikerült! – vigyorgott, a jelenleg nem higgadt és nem kezelhető Tom.

-         Kerek egész mondatban bátyó? – értetlenkedett.

-         Beszéltem Diával. – mondta izgatottan, mire Bill elmosolyodott a vonal túlsó végén.

-         Mit mondott? Mit beszéltetek?

-         Megdumáltam vele, hogy ne vegye el tőlem Sandyt és sikerült annyit elérnem, hogy holnap délután elhozhassam és két napig velem legyen. – mondta úgy, mint aki be van zsongva.

-         Nocsak a kisgyerek, aki várja a karácsonyi ajándékát. Nyugi bátyó már csak egy nap. – nevet a fiatalabbik. – tudtam, hogy kötődsz hozzá.

-         A lányom. – mondta higgadtabban. – és ne viccelődj, tényleg elhittem, hogy képes végleg elvenni tőlem.

-         Előtört az érzelmes apa. – vonta le.

-         De ne mond senkinek. – mondta már higgadtan a macsóbbik.

-         Én nem, majd te.

-         Honnan veszed?

-         Olyan boldog lehetsz most, hogy kiugrassz a bőrödből. Nincs az, az Isten, aki megállítson abban, hogy majd Georgéknak ne ujjongd el. Mellesleg nekem is kapásból elmondtad.

-         De te az ikrem vagy.

-         Imádom ezt az elit helyet. – hallatszódik, ahogy elmosolyodik.

-         Na jó öcsi, inkább hagyjuk. Holnap várlak titeket. Cső. – tette le a telefont, majd a tükör elé állt, maga sem érti miért, de bebókolt magának és széles mosollyal folytatta a napját.

Másnap korán kidobta az ágy. Izgatott volt a délután miatt. Végre visszajön ide a lánya. Igaz nem örökre, de egyelőre megteszi ennyi is… egyelőre. Délelőtt még volt egy próbája, ahol a többiek le se tudták csapni, persze ő váltig állította, hogy nem izgatott és minden rendben van. Igen ez biztos így volt, csak épp majd kiugrik a bőréből, azóta is. Mielőtt a vendégek, azaz a bandatagok megérkeztek volna, Tom elment a lányáért. Becsengetett, majd a kocsijának dőlve várta kint a lányát, aki sietett is, mintha égne a ház.

-         Szia kiscsaj, na mi az? Bent bombát robbantottak, hogy így kirepültél hozzám? – mosolyogva köszön neki az apja.

-         Nem csak gyerek mágnest tartasz magadnál. – ugrott a nyakába boldogan a lány.

-         Ajjaj, mond, hogy hol van, mert nekem több gyerek nem kell.

-         Miért? – nagy kérdő szemek.

-         Elég vagy nekem te. Tudod, hogy mekkora felelősség vagy? – kérdezte, közben letette az öléből, a lányt.

-         Akkor most nem is azért hívsz vissza, mert szeretsz, hanem azért, mert nem akarod, hogy rossz fénye legyen a nevednek? – sértődik be a fiatalabbik.

-         Ajj de butus vagy, hát persze hogy szeretlek! – guggol le hozzá, hogy vele egy szintben legyen.

-         Akkor jó. – mosolyog sejtelmesen.

-         Öhm, de ezt nem hangoztatni. – fenyegeti az ujjával a lányt, aki csak mosolyog – komolyan. Tudják ők már így is. – a végére, ahogy ezt kimondta, sóhajtott lemondóan, majd beültette a lányát a kocsiba és már mentek is a két nappal ezelőtti haza.

Bementek és megvárták a vendégeket, akik szorgosan késtek, ahogy szoktak általában. De ez csak Sandyt zavarta, mivel Tom már megszokta és természetesen jómaga is otthon van az ilyenekben. Aztán a csengőszó és már ott is van a nép. Azaz 5-en. A négy bandatag és plusz egy kabala. A kislány, aki addig fent várakozott a nem sokáig birtokolhatott szobájában. A vendégek pedig elfoglalták a nappalit.

-         Annyira ki voltál csattanva az örömtől, hát hol van a kisasszony? – jött elő elég fontos kérdésével Georg.

-         Engem keresel? – jelent meg szinte majdnem mellette válaszként a lány. Georg azonnal a mogyoróihoz kapott, ijedtében, megnevettetve ezzel a társaságot.

-         Szerintem Georg nem a dákód hiányzott neki. – nevetett Gustav is.

-         Hát reméltem is, mivel nekem mégegy ütéstől, annál inkább hiányozta. – hunyorít rá és óvja kincsét.

-         Georg bácsi, te szereted a farkadat? – vágott döbbent képet az egyszemke lány, mire csönd lett a házban. Körbenézett és döbbent arcokat látott. Eleve a mondat értelme is ledöbbentette őket, Georgot az, hogy bácsinak szólítja, hiszen ezt nem szereti, és a „farkadat” szó is nagy döbbenetet váltott ki. – most mi van?

-         Először is, hogy válaszoljak a kérdésedre, még szép hogy hiányozna, hiszen hozzám nőtt, mellesleg neked hogy esne, ha ezt a melleidre mondanám?

-         Ami nincs, azt nem lehet. – büszke kislányos fej.

-         Na jó erre majd rátérünk pár év múlva. – hagyta annyiban a dolgot.

-         Honnan szedted a farkadat szót? – kérdezte a még mindig itt leragadt Gustav.

-         Anya mondta, hogy apa mindig a farka után megy. Csak azt nem értem, ha az, hozzá van nőve, hogy mehet utána? – ez a kérdés elgondolkodtatta a fiatal kisasszonyt.

-         Az ilyen kérdésekhez fel kell nőni. – nyugtázta ennyivel Bill. Ezután Sandy leült apja mellé és pár perces néma csend következett. Hogy ki és miről elmélkedett? Azt a néma hangzavarban meg se lehetne mondani. Majd elsőként Sandy törte meg a csendet, aki gondolatai végére ért.

-         Ezt már meg akartam apu kérdezni, de… akárhány gyereked lenne, szeretnéd őket? – tette fel a szép kis kérdést.

-         Hogy lehet ilyet kérdezni? Miért hozol mindig ilyen helyzetbe? – Tom.

-         Nem azt mondtad, hogy hiányzom? – angyali vigyor.

-         Ez egy egyszerű kérdés, Tom. Alapszerű válasszal. – oktatta Bill.

-         Akkor válaszolj te!

-         Nem az én gyerekem.

-         Gondolkodási időt kérek!

-         Mit kell ezen gondolkozni? – tette fel a következő kérdést, immáron Gustav.

-         Mondjuk, hogy milyen gyerekről van szó! Nem mindegy. – szólalt meg maga pártján Tom.

-         A tiedről haver! – vigyorog Georg.

-         Azaz nyávogós, hisztis, magas hangú… - kezdte sorolni az apa szerepben lévő személy ikre, mire válaszként Tomtól csak egy kecses középujjas bemutatást kapott.

-         Sandy, ha úgy lenne, szeretném őket, de nehezen tudom elképzelni, téged is nehezen tudlak…

-         Akkor ne is erőlködj. Én azt akarom, hogy ne elképzelj, hanem láss! – sértődött meg a legfiatalabbik.

-         Nem kell minden szó szerint érteni! – vágta oda.

-         A nem régi családi hangulat… - sóhajtott beletörődve Bill.