Haverja szavaira Tom csak fortyogott egy sort. De, hogy mennyire igaza van, azt belátni nem is akarta. Megkaparintott a saját szobájához a kulcsot, ami történetesen 3 szobával a családjától távol van. Ki sem pakolt a bőröndjéből, első dolga volt menni Diáékhoz. Be is kopogott.

-         Már nem kell segítened – nyitotta ki az ajtót Dia.

-         Nem azért jöttem. – kezdte a fonatos.

-         Gondoltam, hogy semmi ilyesmi nem forog a fejedben. Igaz is, más azon a bizonyos dolgon kívül nem is igazán van benne. – kicsit cinikus hang.

-         Te tényleg emiatt vagy kiakadva?

-         Nem!

-         Irigy vagy azokra, akik már oly sokszor élveztek el alattam a nevemet sikítozva. – vigyorodott el, mire egy nagy pofon volt a válasz és Dia rácsapta az ajtót. – Áú! Mondtam, hogy a másik oldalra legközelebb!! – fogja az arcát, aztán újra próbálkozott. Kopogott.

-         Már mindent felhoztunk. – szólt ki Dia. Tom csak morgott erre, és újra kopogott. – Mondom mindent! – emelte meg a hangját odabent. Tom meg szintén jobban kopogott – És még te is itt vagy. Mekkora barmot hord a hátán a föld… - nyitotta ki.

-         Tudom hogy az volt a bajod…

-         Még mindig az, és még mindig rossz úton kapizsgálsz… - szúrós szemek.

-         És ehhez mit szólsz? – rántotta magához és gondolkozás nélkül csókolta meg hevesen. A nő döbbenetében szinte lefagyott, holott minden kiszámíthatatlanra számíthatna Tomtól. Ismeri. Ha még odáig meg vissza is lenne érte, vagy ha ezt bevallaná, talán viszonozta is volna, de így nem.

-         Újra együtt vagytok? – jelent meg hatalmas szemekkel Sandy.

-         Neked is ilyenkor kell megjelenni? – morgott Tom. Alig nézett lányára, máris erős fájdalmat érzett az arcán. – Mit nem lehet azon érteni, hogy a másik oldalra!!! Már sajog ez az oldalam! – dühöng.

-         Szóval zavaró tényező vagyok - fonja össze mellkasánál a karjait a kislány.

-         Igen az vagy!

-         Tom! – szólt rá Dia.

-         Utállak Tom! – kiabálta Sandy és lerohant a lépcsőn. Ez nem csak Diát lepte meg, hanem Tomot is. Egyrészt amit, mondott, másrészt, nem apát mondott, hanem a nevén nevezte. Ez kissé szíven ütötte Tomot. Ennyi idő alatt annyira megszokta, hogy számára utáltan hívja a lánya, hogy visszavágyik az „apa” megszólításra.

-         Ilyet még sosem mondott… - nézett lánya hűlt helyére az apja.

-         Köszönd magadnak. Érző lélek. És akkor te beszélsz a gyerek lelki sérüléséről? Hagy ne kelljen mondanom mi a dolgod Kaulitz! – mérges szemekkel szurkálta széjjel Tomot a nő, majd bezárta az ajtót.

Nem is volt kérdés, hogy mit csinált Tom. Természetesen Sandy után ment. Meg is találta lent.

-         Ennyire megbántottalak? – óvatosan közeledik, akárcsak a természettudományos filmekben az állat a préda fele.

-         Ennyire nem látszik? – nézett mérgesen apjára.

-         Nem úgy gondoltam.

-         Mint mást se.

-         Komolyan mondom, ne haragudj.

-         Máskor nem ilyen hamar enyhülsz meg. Anyunak akarsz imponálni mi? – vigyorodik el.

-         Na ez az én lányom – mosolyogva ölelte meg a kis testet, majd hozzátette – amúgy meg mellélőttél, mert nem. Csak hallani akarom azt a szót.

-         Milyen szót? Szeretlek?

-         Nem, nem erre gondoltam.

-         Hanem mire apa?

-         Hát erre – ragyogott fel a szeme.

-         Csak nem rosszul esett, hogy a neveden szólítottalak? – vigyorog ördögien.

-         Színészkedtél ott fent vagy mi? – kapja fel a fejét.

-         Nem, de már tudom a gyengepontodat…

-         Meg ne próbáld!

-         …Tom – vigyorog Sandy.

-         Na megállj! – mondja bosszankodva, de a lánya kipattant a karjai közül és futásnak eredt, Tom meg gyerek módjára utána. Nem is lehetne eldönteni ki a gyerekesebb.

Amint kirohangálták magukat a szálloda többi lakójának legnagyobb örömére, beültek TV-t nézni Tomhoz.

-         Anyukád nem fog haragudni, amiért ilyen sokáig el vagy? – kapcsolgatja a TV-t Tom.

-         Hogyha ilyen sokáig meg vagyok sértődve, akkor megérti – szép pislogás.

-         Milyen értelmesen eltudunk most beszélgetni. – elégedett fejjel tekint a helyzetre.

-         Hát, mert anya pofonjai megembereltek téged, különben még mindig ugyanolyan tuskó lennél. – vigyor.

-         Sandy vigyázz a szádra!

-         Vigyázok apa, mindig velem van. – kötekedik.

-         Ne akard, hogy oda csapjak! – tekintélyes szemek.

-         Hova? – megjátszottan néz körbe, maga körül.

-         Te nagyon fárasztó tudsz lenni, és még azt hittem, már minden rendben.

-         Ekkora mázlid nincs. – vigyorog apja képébe. – mindig is fel akartam tenni egy kérdést.

-         Mit?

-         Én hogy vagyok?

-         Hogy-hogy hogy? – zavarodott képet vágott az idősebb.

-         Hát hogyan lesz a kisbaba? – tette fel azt a kérdést, amitől minden szülő retteg.

-         Hát a gólya hozza. – válaszolta le egyszerűen, remélve, hogy itt vége.

-         Ez bizonytalan volt.

-         Nem láttam, mikor meghozott téged.

-         Azért mert, a gólya csőrébe voltam?

-         I-igen, bizonyára.

-         Nekem azt mondták, hogy a baba onnan jön ki, ahol bemegy. Akkor a gólya engem is alulról rakott be, anya hasába a hosszú csőrével?

-         Atya ég ezt honnan veszed?

-         Csak okos vagyok, igaz? - vigyor - de akkor hogy, hogy te vagy az apukám? Hozzád semmi közöm sincsen.

-         Dehogynem! Én segítettem a gólyának.

-         Úgy, mint annak a néninek, akivel voltál, mikor bementem hozzád?

-         Igen, valahogy úgy. - vörös fej. Bár a néni szóra megint megfordult a gyomra, de már fölöslegesnek tartotta megemlíteni.

-         A fütyid olyan, mint a gólya csőre?  - nagy szemek.

-         Sandy! – egyik döbbenetből a másikba esett a lányával kapcsolatban. És ha ez még nem lenne elég… röhögést lehetett az ajtóból hallani. Georg jó barát, ott állt és hallgatózott.

-         Tudtam, hogy valami jó dolog fog kisülni ebből. Tanult csaj a lányod haver! – nevet, de csak addig ameddig meg nem látta a fal mellől, maga előtt kilépni Sandyt ökölbe szorított kézzel, amit forgatott célzásképpen a levegőben.

-         Öhm az én gólyám még akciózni akar. – el is iszkolt onnan.