Azonnal a hang irányába fordult, Dia. Meg is találta, akit keresett, habár ennyi is kellett és inába szállt a bátorsága. Az legalább el tudott menekülni, ő viszont épp most nézett farkasszemet az ördöggel.

-         Téged kerestelek – bökte ki a nő, bár ezt feleslegesnek tartotta. De, ha nem szólal meg, akkor fél.

-         Hát, túl nagy választási lehetőséged nincs, mivel ez az én szobám. – egyszerű válaszával már meg se lepte a lányt. El is indult felé.

-         Ne csinálj marhaságot. – figyelmeztette a nő.

-         Én? Szoktam olyat? – nevetett fel harsányan.

-         Most is bezártad az ajtót…

-         Az tudatos volt.

-         Te tudatosan marha vagy.

-         Aj, ne rontsd el a dolgot. – ért el a kitűzött célhoz és szája két sarka a füléig futott.

-         Nem tudok mit elrontani! – menekült hátrébb pár lépéssel. Tovább nem tudott menni, ugyanis fal állta útját.

-         Dehogynem, ezt. – vigyorral az arcán hajolt közel a lányhoz. Csak pár milliméter választotta el ajkaikat egymástól.

A férfi tudta jól, hogy a lány idegein táncol. Azt is tudta, hogy ez a jelenség mind pozitív, mind negatív értelemben szerepet vállal. Nem tévedett. A nő szívverése, izgatottságával egyenes arányosan nőtt. Dia, arra gondolni sem gondolhatott, hogy balra, avagy jobbra meneküljön el a férfi elől, ugyanis annak erős karjai állták el mindkét oldalán az utat. Azt megkísérelni, hogy így szökni próbáljon, pedig nem merte. A nagy mozgolódásban biztos, hogy Tomhoz érne, az pedig számára egyenlő a véggel.

-         Ne szórakozz velem! – sziszegte majd’ kábultan a nő.

-         Én? Dehogy. – nevet fel az előtte álló. Ezzel a mozdulattal egy pillanatra ugyan, de ajkaik összeért. Elég volt ahhoz, hogy Dia teste tetőtől talpig libabőrös legyen. – de ahhoz te is nagyon jól értesz – vigyorgott.

-         Nem tudsz te semmit – minden erejét összeszedve válaszolt a gitárosnak.

-         Dehogynem – magabiztos vigyor ült az arcán.

-         Például? – nem szerette a magabiztos nézését a férfinek. Tudta, hogy ilyenkor csinálhat bármit, az csak felesleges erőlködés.

-         Tudom, hogy szereted ezt – aprón megízlelte a lány ajkait. Dia józan esze el akarta lökni magától a férfit, de már nem az, parancsolt. Lábai remegtek, alig állt rajtuk. – és ezt – most már nem csak ízlelgette a lányt, hanem nyelvével utat törve ajkai közé, előbb ízelítőn gyengéden, majd forróbban csókolta. Érezte, hogy a nő hajszál híján összecsuklik előtte, ezért magához szorítva stabilan tartotta a paradicsomban.

Dia már nem tudott mit tenni, teljesen lebénult. Önkéntelenül viszonozta az édes gesztust. Ahogy korábban, úgy most sem tudott ellenállni, csak most nincs itt Sandy, aki kimentené. Ahogy teljesen hozzásimult az erős karok fogságában Tomhoz, úgy érezte, hogy a férfi nem csak két lábon áll. De ahelyett, hogy józanésszel a tudat kikergette volna az éden kertjéből, ott ragadt.

Tomot is épp annyira izgatta a dolog – rásegített az is, hogy teljesen be volt gerjedve, hála a bogyónak -, hogy hamar karjaiba emelve a szinte tehetetlen nőt, kényelmesen elfektesse a hatalmas franciaágyon. Innen nem volt megállás. Egyikük sem józanésszel cselekedett. Nem telt bele sokba, Dia kocsonyássá vált teste is kiharcolta a feladatát. Élvezettel barangolt végig a telt ajkakon, a borostás állon, az izmos mellkason, kockás dombokon és a V vonalon.

A ruhadarabok tettlegességgel egyszerre váltak meg a tulajdonos testtől és landoltak, attól jóval messzebb a szoba egyik rejtet zugába. A levegő egyre forróbbá vált, az érintések egyre többet követeltek, mígnem végre egymáséi lettek.

Az egész éjszaka az övék volt. Senki sem zavarta őket, de nem is tudta volna. Kihasználták az este minden pillanatát, hogy felejthetetlenné tegyék azt, még akkor is, ha netán megbánnák utána.

Dia nem tudott, és nem is akart a következményekre, avagy elkövetkező napokra gondolni. Inkább csak hagyta, hogy a hajnali órák csendje és a férfi simogatása, annak mellkasán álomba ringassa őt.