Tom számára az interjú soha nem tapasztalt kínzó lassúsággal telt, s habár, már leszálltak róla a kérdésekkel, mégis úgy érezte, mintha bármelyik pillanatban nekiesnének még egyszer. Máskor mindig kényelmesen ülte végig az ilyen perceket, most pedig mintha tűk szurkálták volna alulról… tenyere izzadt, szemével már bejárta az egész stúdiót, a rajta lévő ruha egyre melegebb lett és nehezebb, a fény pedig egyre jobban vakította. Valamit elrontott ezt már érezte. Sose könnyebbült meg annyira, mint mikor a búcsúszavakat hallotta. Egy intés és már kint is volt.

-         Mit mondtam?! – nézett öccsére, ahogy az a háta mögé ért. Ezzel a lendülettel letámadva.

-         Nyugodj meg tesó – fékezett be Bill mögötte és állta a mérges pillantásokat.

-         Ha nem magyaráz be a kölyök, talán még ki is találok valamit, amivel megetethetem az embereket, de muszáj volt hozni! Nem kell mindig nyalni David s*ggét! – kicsit kikelt magából. Arra viszont figyelt, hogy mindezt csak testvére hallja.

-         El fogják hamar felejteni – nyugtatta bátyját reménytelenül. – kivéve a rajongók… mi… a rögzített felvétel… az internet… - nyelt egyet Tom mérges nézésén.

-         Szerintem könnyebb lenne, ha azt kezdenéd el sorolni, ki Nem fog emlékezni rá! Hamarabb a lista végére érnél. Neked könnyű nincs senkid, aki miatt aggódj, aki sz*rt kavarjon neked, akire figyelned kéne, aki gondot okoz ahelyett, hogy örömet okozna!

-         De Tom, itt vagy te… - állt is tovább otthagyva puffogni az idősebbet. Megkereste a kislányt, hogy most ne kerüljön az apja közelébe.

Némán nézett fiatalabb testvére után, aki mellett ott sétált a kislánya. Egy pillanatra akadt össze a tekintete a lurkóval, de nem szólalt meg, csak állt egyhelyben és nézte.

Mindig mindent a kicsire fog. Igen rossz gyerek, bár ha más szemszögből nézzük, nincs rossz gyerek csak kalandos. Igen kalandos és ebből kijár neki egy jó adaggal. Akkor mégis miért esik ilyen helyzetekbe? Rosszul kezeli a dolgot. Örülnie kéne, hogy van gyermeke, mégis néha átkozza a napot, mikor kinyitotta neki az ajtót. Onnantól kezdődött volna el minden? Nem. Nem a lány hibája, hogy hiányolta az apját és felkereste, ez előtte jó pár évvel kezdődött. A felelőtlen itt egyetlen ember… Ő. És mint tudjuk, a gyerek száj igaz. Ő hazudik folyton, és ami a legrosszabb, hogy maga előtt is ezt teszi. Talán ezért is bosszantó, ami most történt. Nem így akarta.

Ahogy így végigelmélkedett, rájött, hogy nem is a lányára, hanem mindinkább magára haragszik.

Hamar visszaértek a hotelbe, mindenki ment a maga dolgára. Tom is így gondolta. Kicsit kipiheni magát, bár valami a tervébe ütközött.

-         Azt hittem megváltoztál… - kisérte be Sandyt Dia a szobába.

-         Láttad az interjút… - szánalmas és felesleges közlés volt, de pótcselekvésnek tökéletes, hiszen erre nem tudott mit mondani. Illetve MÉG nem tudott mit mondani erre. Nem volt felkészülve rá.

-         Ahogy sokan mások is, de te még magaddal szemben sem bírsz zöld ágra vergődni. Tökéletes álarc az emberek előtt, de kíváncsi lennék, hogy ez a maszk meddig bírja a hazugságokat.

-         Tudod, hogy a családom nem akarom kitenni a sajtónak!

-         Nem kell. Ügyes válaszok hazugság nélkül. Az ész ideje lejárt Kaulitz? – bement Sandyvel.

Ma másodikként hagyta magára Tomot, akinek ebből a filmbeli jelenetből kezdett elege lenni. De ő is csak magának tud motyogni, ahelyett, hogy lépne a dolgok érdekében. Ez nem az ő napja, pedig milyen jól is indult… visszapörgetné, de még az időgéppel várnia kell. Beült a szobájába és tollat ragadott. Kiírta magából a bánatot 4-5 soros rövid szakaszokra bontva. Billnek igaza volt. Érezve a legkönnyebb dalt írni. Habár a nap nagy része negatív élménnyel gazdagította őt, legalább termékeny délutánt varázsolt számára. A számokra pedig szükség volt, a következő albumhoz. A szerencsétlenséget olykor hála követi.

-         Egész jó kis dal – szólalt meg egy kis vékony hang az ajtóból. A férfi csak ránézett, de nem válaszolt – nem is tudtam, hogy van hangod – folytatta.

-         Most engesztelsz?

-         Komolyan mondom. És jó tudni, hogy ilyened is van, mert akkor nekem is – széles mosollyal nyugtázta logikáját.

-         Nem örököltél el mindent, nyugodj bele.

-         De sok mindent igen, és van azért pár jó dolog is, amit kaptam tőled, ezzel az élen.

-         Pár jó dolog?

-         A sok rossz mellett persze – aranyosan nézett ki a kis leheletnyi kötekedős gyermeki arccal, a kis lófarkát a fején hintáztatta, ahogy alig lépet beljebb az ajtón. Mindkettejükből kitört a nevetés. – anyu haragszik.

-         Tudom.

-         Tudod mit csinál két ember, ha ilyen történik?

-         Na, okoskodj…

-         Kibékülnek.

-         Nem minden esetben és nem egyenesen velejárója a dolog.

-         De igen. Menj, békülj ki anyuval!

-         Ez nem ilyen egyszerű…

-         Amíg férfi vagy, addig igen!

-         Sandy…

-         Szereted?

-         Hát persze, hogy szeretem! – vágta rá azonnal, de észbekapott, mikor lánya arcán túlzott elégedettséget látott – azaz… héé!

-         Én már itt sem vagyok – kipattogott a szobából nagy mosollyal, feltehetően Bill felé véve az irányt, hogy ismét elbohóckodják a napot, amíg apja – minden reménye szerint – rendbe hozza a dolgokat.

Mindig túl tud járni az eszén. Kíváncsi, hogy ő is ilyen volt fiatalon és tényleg volt mit elörökölnie a kiscsajnak, vagy mástól tanulta, esetleg az anyjától. Ajajj… nők…

A kis dalocskát, amit levésett egy papírra olvasgatta. Nem nagyon tudott neki címet adni. A múltról írt benne. Bárcsak ne követte volna el azt a sok hibát, annyi mindenen javítana. Szinte minden szó mögöttes tartalmában egyetlen személyre utal.

Békítés, békítés… a lánya szavai jártak a fejében. Odament a nő szobájának ajtajához és bekopogott, de nem az várta amire számított. Amint Dia meglátta, hogy ki áll ott ahol szerinte nem kéne, az ajtó amilyen gyorsan nyílt, úgy záródott is. Tom pedig csak pislogott az ajtónak.

-         Igen? Jó. – morogta az orra alatt – akkor nincs más hátra… békülés lesz Kaulitz módra. – már ott se volt.