Egyenest lement a konyhára. Abban nem kételkedett, hogy a nő meg fog lepődni, viszont a reakcióban már kételkedett. Nem akart két nagy pofont a szép arcára, amit most kellemesen férfias borosta díszített.

A specialitásával remekelt a pult mögött, miután sikerült a szakácsok között kivívnia egy kis teret magának. A hotel történetében még sosem volt olyan, hogy egy világsztár lelátogat főzőcskézni a konyhába. Tomról pedig egyenesen elképzelhetetlennek tűnt ez az egész.

Dia nem sokat mozgolódott a szobájából ki. Párszor átnézett Billhez, hogy miújság a lányával és persze picit beszélgetni. Egy ilyen kiruccanás után alig pár percet töltött ismét magányosan a szobájában, mikor kopogtak.

-         Tessék? – nyitotta ki az ajtót a nő, de akkor lepődött meg igazán. Nem azt látta, amit várt. Bár nem tudta pontosan, hogy tényleg várta e, de nem érti, hogy akkor most miért is ilyen csalódott.

-         Ajándék vacsora a hotel jóvoltából. – mosolyogva mutatta be az ételt a kiskocsin a pincér.

-         Nem rendeltem semmit.

-         Ezért hívják ajándéknak – mosolyog és betolta. – jó étágyat hozzá – már ki is ment.

Diana csak nézett a menüre meglepetten. Mivel érdemelte ezt ki? Felemelte a főételről a fedelet. A finom illat azonnal megcirógatta az orrát és korgásra kényszerítette a gyomrát. Azonban nem csak az illat csapta meg az orrát, hanem jómagát a felismerés is, hogy miért pont az az étel, miért pont úgy van tálalva, miért pont úgy néz ki? Felismerte. Tom Kaulitz műve.

-         Hát persze ajándék… - mondta magában és szemezett az étellel.

Körbenézett, mintha attól félne, hogy valaki meglátja, holott egyes egyedül volt a szobában. Fogta a villát és belekotort a tészták közé. A gyomra ismét jelzett, hogy elég a szemezésből, ideje a tettek mezejére lépni. Nagy szerencséje a szakácsnak – ez esetben Tomnak -, hogy jókor küldte fel az ételt, máskülönben az erkélyen keresztül a járdán landolt volna. Belekóstolt végre. Jobb, mint amire számított.

-         Tom az ég áldjon! Pályát tévesztettél! – evett jóízűen – ritka jó falat. Hm akárcsak a készítője. Atya ég miket beszélek… végül is, be kell valljam magamnak a nyilvánvalót nem? Mi a… - nézi a tányért. Mikor kiüresedett tisztává vált az írás rajta. „T+D”. – Tom gyerekes vagy! – jegyezte meg magának a nő, de azért mulattatta a felirat, sőt tetszett is neki. – és persze bolond is – a hangjában elrejtett egy kis mosolyt, megbocsátást – fene esne beléd, hogy ilyen vonzó vagy – folytatta a hangos gondolkodást – és mégsem bírod vállalni, ha valaki fontos számodra – ezt kicsit már csalódottabban mondta.

Felállt és kiment kicsit az erkélyre levegőzni. Oldalra pillantott. Mellette lévő erkély az Ő erkélye, ahova, ha fiatalabb és bolondabb lenne, átmászna.

-         Nem tudok haragudni rá – csóválta a fejét. Az erkély néma hallgatóság volt. Tökéletes. Nem szól vissza, nem kérdez, csak szívja magába az információt.

-         Ebben reménykedtem – a hang mögüle villámcsapásként hasított minden porcikájába. Hogy kerül ide?! Átmászott volna csak nem látta? Megállította az időt és átlopódzott? Annyira hihetetlennek tűnt a helyzet.

-         Hogy kerülsz ide? – ismételte meg hangosan egyik gondolatát.

-         Hát ha én azt elmesélem – széles mosollyal jutalmazta.

-         Egyre jobban kezdek hinni a mesékben melletted.

-         Ezt díjazom – nevet – tudtad, milyen kényelmes is a kis asztal alatt utazni?

-         Megbújtál a lepedő takarásában? Te…Te!

-         Leleményes? Hát miután nem engedtél be…

-         Visszamászhatsz a kis kényelmes kuckódba és kikísérlek, illetve kitollak az ajtón. Meg se kell erőltesd magad! Várj csak! Te mindent hallottál?!

-         Csak főzőtudományom dicsérését, jó falat vagyok és vonzó, és a legfontosabb, hogy nem tudsz haragudni rám – széles vigyor.

-         Tehát mindent! – kezének nyoma vörösen izzott Tom arcán – most már aztán végképp rászolgáltál a haragomra!

-         Úh ezt finomabban is adhattad volna – simogatta az arcát.

-         Te is kemény játékos vagy.

-         Az vagyok és tudod mi az előnye az ilyen játékosoknak? – harcias szemek.

-         Kíváncsian hallgatom, hogy mi lehet az a farkad méretén kívül!

-         Sosem veszítünk.

-         Pedig ez esetben...

-         Máris nyertem – vigyorog.

Dia ekkor vette csak észre, hogy a férfi szinte már hozzá préselődve beszélt. Izmos karjaival elvágva az utat a nő elől. Semerre se tudott menekülni… ismét. Illetve a korláton le lehetett ugrani, ha Tom nem préselné ennyire, de ugyan már, ki akarna egy ilyen férfi elől ilyen módon elmenekülni? Ami még szebbé tette a pillanatot, az az, hogy a háttérben a nap helyet cserélt a holddal és csakis őket világította. Most minden rájuk fókuszál. Az idő most csak az övék. Most minden olyan megfelelő volt, olyan tökéletes, mintha szurkolnának nekik. A korláttól kezdve a hotel falain át, a kulcsra zárt ajtóig és tovább a holdig, a levegő izzása is, még ha viccesen hangzik is.

Miért vonzza ennyire őt? Miért nem tud ellenállni? Miért kell mindig megégetnie magát? Miért nem tanul a korábbi hibákból? Túl sok a miért. Talán nem is kell ezen agyalni, talán nem kell tanulni ebből csak hallgatni arra a hangosan verő gyors ütemet diktáló valamire ott a mellkasban. „és persze a szemezés után a tettek mezejére lépni…”

A sok agyalás közben az ellenkezés egy apró jele sem merült fel egyikőjükben sem, csakis az ösztön, a vágy és a szív hangja, parancsa. Az előző estéhez hasonlóan olvadtak össze felhevülve a hűvös éjszakában.

Szavak nélkül csak mozdulatokkal kommunikáltak, és feledtették egymással az összes átélt rosszat. A Hold egyre erősebben világított a díszként ható milliónyi csillaggal együtt, az ég egyre sötétebbe burkolódzott. Az utca és a város elhalkult, nem bőgtek a motorok, nem zajongott a gyár. Az idilli csöndet csak egy szoba hangja zavarta meg halk szuszogásokkal el-elcsattanó mézes csókokkal.

-         Valld be a nyilvánvalót – simogatta maga mellett a nőt.

-         Szeretlek – lehelte. Megint elment az esze. Nem tudta jó kezekbe adta e, ismét bűnbe esett-e? Nem akart gondolkozni, ahogy az előző éjszakán sem.