Arcok jobbra, arcok balra, csodálkozó és imádatot tükröző esetleg ájulást közvetítő tekintetek sora közt dulakodott tovább. Nem érdekelte követi e a testőre vagy egy biztonsági ember. A rajongók sem voltak együttműködőek. Minduntalan gátolták az útját. Kezdte bosszantani, hogy alig tud lépéseket tenni. Elkiabálni magát a lánya nevével felesleges lett volna, hiszen a nagy hangzavarban nem hallotta volna meg az illető, csak a rajongók, akiknek ehhez semmi közük, elég az, amit a lapokból látnak.

-         Sandy, hol vagy már, merre kóborolsz – suttogta maga elé. Sütött róla az aggodalom. A távolban egy kis alakot vélt felfedezni és egy másik kis alakot. Összeszűkítette a szemét és felismerte. – Sandy!

-         Apa? – nézett fel a kicsi.

-         Most aztán nagy bajban vagy kisasszony!

-         Inkább nagy tömegben. – nem várakoztatta meg visszaszólásával. Tudta, hogy kis ártatlan poénjai ellenére most mennie kell – szia – köszönt el a szemben lévő sráctól és követte apját, aki most már nem engedte el a kezét és húzta kifele. Szerencsére a nagy termete miatt átlátott a rajongók feje felett.

-         Te jó ég merre voltál! – ölelte meg azonnal anyja, mikor kiértek épségben.

-         Csak beszélgettem, és utána már körbevett a tömeg és nem furakodtam, mert csak eltévedtem volna – nagy ártatlan szemeivel mesélte. Micsoda kis színésznő.

-         Köszönöm Tom. – nézett fel rá a nő. Tom nem válaszolt csak ránézett, elmosolyodott és kacsintott egy sármosat. – örülök, hogy mostanában nem veszekedtek apáddal.

-         Csak várd ki anyu a végét – kuncorog.

-         Ne szórakozz lányom.

-         Vicceltem – ártatlan boci szemek, amik mögött a huncutság ugyanolyan élénken égett.

David tökéletes ülésrendet dolgozott ki, hogyan is térjenek mindezek után haza. Dia nem ülhetett Tom mellett, de Sandy sem. Hazafele így csend volt, illetve kevésbé hangoskodtak, mint általában, mikor a két bajkeverő egymás mellé került. David is kezdett ebbe beletanulni úgy tűnik.

-         Apa – lépett be a szobája ajtaján, persze csak óvatosan, mert nem akart megint egy meglepetést.

-         Tessék? – nézett fel a laptopja mögül. Mióta Sandy alkotott a folyosón nem is olyan rég, valahogy a netet bújja hátha nincs hír róluk, azaz olyan hír, aminek nagyon nem kéne lennie. Így is a mostani élő kérdés-feleletes rész a műsorban a folyosón történt dolgokról szólt, ismét főleg Tomot célba véve.

-         Ez a tied. – tett le egy borítékot az ágyra apja mellé és ő is felült oda.

-         Te írtad? Valami bocsánatkérő levél? – kuncog.

-         Nem én írtam – mosoly – szerelmes levél.

-         Jah igen akkor ez tényleg nem lehet tőled, te biztos nem szépeket írnál bele – nevet – akkor anyud küldte? – kicsit mintha izgatott lett volna, mint egy tinédzser. Te jó ég Tom higgadj le!

-         Nyisd ki – kacsintott a kisebb. Ki is nyitotta nagy buzgósággal és hatalmas kíváncsisággal Dia szavaira várva. Végigolvasta és közben az arcát a kezével végigtörölte szinte fájdalmasan és két ujja közt nézett ki laposan Sandyre.

-         Ezt nem anyud írta… hanem egy rajongó. Miért hoztad ide?

-         Megesett azon a lányon a szívem. Mondta, hogy rosszul esik neki, hogy egy levelet, ha küld, akkor a válasz rá egy autogramkártya. Tuti soha nem jut el hozzátok az üzenete. És gondoltam én átadom neked, így biztos, ami biztos.

-         Nem válaszolok neki…

-         Legalább egy aláírást küldj neki… oh abból már van neki elég.

-         Nem tehetek kivételt egyik rajongóval sem. Tudod, hányan szeretnék, ha az üzenetük elérne hozzánk? Figyelj, több millió levelet kapunk. Ha mindet el akarnánk olvasni, akkor csak abból állna ki az életünk, ha pedig egyet-kettőt kiválasztunk, akkor meg az a probléma, hogy miért pont őket. Nem tagadom, néha elolvasunk párat, de sose válaszolunk nekik. Mindenkinek egyöntetűen ugyanazt küldjük vissza, amit bárki másnak. Így nem esnek egymás torkának.

-         Nem is becsülitek az ajándékokat?

-         Dehogynem! Egy külön helyen tároljuk őket szépen rendezve és néhány ajándék az otthonunkba is van, egy-egy rajz, vagy olyan tárgy, amit el tudunk tenni.

-         Akkor mégis kivételeztek!

-         Ezekről ők nem tudnak – kacsint – nem járnak a házunkban.

-         Rafkós vagy apa – nevet.

-         Végre valami, amit tőlem örököltél – nevet ő is, kintről persze Dia az ajtónál mindent hallott és mosolyogva állt tovább, hagyva, hogy Tom és lánya tovább élvezhessék egymás társaságát.

Később ismét csend telepedett a hotel folyosójának azon részére, ahol a Tokio Hotel tagjai és hozzátartozói kaptak szállást. Ilyen talán sosem volt, esetleg késő este. Ugyan most sem volt nappal, de a szobákból kiszűrődő fények éberséget tükröztek, mégis csend volt. Ismét nyílt az ajtó Tom szobájában. Két csinos láb lépett be.

-         Jó estét Tom – kedves mosoly díszítette a mézédes ajkakat.

-         Ez olyan formai volt, szépség – mosolyog vissza rá.

-         A szépség is elcsépelt – biggyesztette le az ajkait.

-         Mit szeretnél, mit mondjak? – nevet.

-         Mondjuk…

-         Egyetlenem? – huncut mosoly.

-         A nagy Tom Kaulitz tudna ilyet mondani? – színpadiasan simogatta az állát, hagyva, hogy közben a derekát körbeölelje két erős kar.

-         Erre nem reagálok, mert tetszik a „nagy” megnevezés – vigyorog.

-         Lehet, hogy rosszul mondtam – harapott az ajkába.

-         Hát nem emlékszel?

-         Lehet, hogy elfelejtettem – kacérkodott.

-         Hagy frissítsem fel a memóriád – húzta beljebb a szobába és a nem létező kíváncsi szemek előtt zárult is az ajtó.

A szobák falai, ha mesélni tudnának, akkor is le lennének fizetve, hogy csöndben legyenek. Még szerencse, hogy Sandy épp Billnél volt és társasjátékoztak. Jobb nagybácsit akarva se kívánhatott volna. Billnek is sokkal tartozik Tom, de így már nem csak ő, hanem Dia is.

Bill megérezte, hogy ma a kislánynak nem az anyja szobájában a helye, így meg is ágyalt neki és maradásra bírva nyugovóra tértek. Mindenki aludt, csak a gerlepár nem a 483-as szobában.

Másnap reggel korábban kelt a bagázs, hiszen pakolni kellett kezdeni a hazafele útra. Bizony, az ittlét eddig tartott, most vár az édes otthon mindenkit. Ez persze felvet némi kérdést, hogy ki hova is megy pontosan, főleg a kialakult helyzet miatt. Értve itt az újdonsült párocskát és a csemetéjüket.

-         Sandy, te mit csinálsz? – lépett be Tom az ajtón. Sokan keresték a lányt, elkészült e már, hol is van, mit csinál stb.

-         Én? Én hát őőő semmit – tette hátra a két kis kezét amiben boríték volt.

-         Mi az? A tegnapi levelem? Sandy… ugye nem azt tervezed, hogy válaszolsz rá?

-         Miért nem volt anya, tegnap este a szobájában? Miért kellett Billel aludnom?

-         Ne tereld a témát, ez amúgy sem rád tartozik!

-         Már nem szerettek?

-         Butaságokat beszélsz! Készen vagy?

-         Igen összepakoltam.

-         Hova, mutasd. – a cselt a kicsi bevette, és már ment is mutatni a bőröndjét, hogy minden benne van. Tom kihasználva az alkalmat, az ágyon heverő levelet felvette és gyors olvasásba kezdett, egyre nagyobb döbbenetbe öltözve.