Kellemes és meleg. Békés mégis túl üres. Ha egyszer elnyel, onnan már nincs visszaút. Olyan erő ez, ami felemészti a tested és eljut a lelked mélyégéig. Becsap és fogva tart örökkön örökké. Mindenhol rejtőzködik. Mindenhol ott van. Sosem tudjuk mikor is megyünk el mellette az utcán. Bármilyen alakban megjelenhet. Bármikor magával ragad… egy ostoba lépés és máris lecsap rád.

  Minden egy ködös éjszakán kezdődött, amikor a nap nem látszott az égen. A ködfátyol betakarta az utcát és mindent, ami mozgott. Sűrű volt és rideg. Elrejt mindenkitől mindent, a szemedre már nem is tudsz hagyatkozni. Látszólag ez egy normális jelenség ugye? De mi van akkor, ha egy illető neked ütközik. Egy magas fehér arcú ember fekete kabátban és nadrágban, fura hajjal, furcsa kinézettel. Amolyan különleges különc stílus. Persze ebben semmi furcsa sincs mivel szegény nem lát, te sem látod őt. Elnézést kértek egymástól és mennétek tovább, de mi van akkor, ha az illető marasztal? Ha azt akarja, üljetek be valahova vagy beszélgessetek egy kicsit? Ha még mindig azt mondod nincs igazam, akkor figyelj nagyon…

-          Oh, ne haragudj…- kedvesen mosolygott le rám. A szemébe nézve valami furcsát láttam. Nem értettem mért, de valahogy más volt mint egy rendes ember, talán az öltözéke miatt.

-          Semmi baj. Én sem látok nagyon ebben a ködben, megértem. – nem vagyok valami rossz ember és haragtartó sem vagyok.

-          Kárpótlásul eljönne velem, mondjuk egy kávéra? – meggyőzően mosolygott. Hatni akart rám.

-          Rendben van. De csak egy kávé!- figyelmeztetem játékosan.

-          Rendben, csak egy kávé…- elvigyorodott győzedelmesen. Nem láttam a vigyorát, ami elárult volna mindent róla. Egy irányba mutatott mi pedig eltűntünk a ködben. De nem a megszokott helyen mentünk.

„Mindenhol ott van”

Egyre csak hidegebb lett én pedig fáztam. A sötétség nőtt, látásom pedig csökkent. Nem láttam túl sok mindent a mellettem lévő ember pedig mindent látott.

-          Merre is megyünk? – kérdem kíváncsian. Nem ismertem ezt a helyet.

-          Hát egy étterembe – feleli szórakozottan.

-          De nem erről volt szó- lepődtem meg.

-          Tudom, de szerintem ott leülhetünk beszélgetni. Úgyis későre jár. Biztos éhes vagy. – teljesen boldog volt csak nem értettem mért. Én mégsem voltam az mivel rettenetesen fáztam. Nem öltöztem fel rendesen. - én legalább is farkas éhes vagyok

-          Te nem fázol?- néztem rá furcsán.

-          Nem. – rám nézett és rám terítette a felsőjét. Meglepett, hogy nem volt meleg a felsője sőt! Kifejezetten hideg volt. Látta rajtam hogy meglepett valami- valami baj van?

-          Nem nincs –feleltem rögtön. Már nem tudtam mi történik velem. Kezdtem szidni magam, hogy nem kéne itt lennem. Tiszta hülye vagyok , de az is megeshet, hogy csak nagyfiú akart lenni és nem vallotta be, hogy fázik. Mégse tudtam megnyugodni.

-          Tényleg nincs baj? – érezhette rajtam a nyugtalanságot, ami egyre csak kezdett nőni bennem, ahogy haladtunk előre a sötétben.

-          Én inkább mégis haza mennék – torpantam meg az út közepén fázva. Lüktetett a vérem az ereimben.

-          Ugyan már! Gyere! –ragadta meg a kezem és határozottan húzott tovább. Ha akartam sem tudtam volna menekülni. A keze hideg volt és picit kemény mégis volt benne valami mi más, ami kicsit megrémített.

„ Magával ragad”

Nem volt mit tennem. Vele tartottam, mert húzott. Egy elhagyott sikátorba értünk. Nem volt más csak a sötétség és ő.

-          Hol vagyunk most? – hangom kicsit remegett, de ez érthető nem?

-          Az étteremben…- halottan a fülem mögül egy vészjósló hangot amely mély és egyben hideg, szórakozott.

-          Ez nem étterem! Itt nem eszik senki!- keltem ki magamból. A legjobb védekezés a támadás nemde?

-          De.- felelte a hang lágyan. – én, és te leszel a vacsorám…

-          Nem!- rémültem meg, ahogy közelített. Azonnal menekülőre fogtam.

-          Ne menekülj kislány, felesleges…

Előttem termett és vicsorított. Megláttam a két szemfogát és még jobban megrémültem. Nagyot nyelve hátráltam most a másik irányba.

-          ne félj… nem eszlek meg. - nevetett fel és jött utánam. – csak megkóstollak.

-          Hagyj békén!!- megint futásnak eredtem, de ezúttal zsákutcába kerültem. Nem tudtam semerre sem menekülni és ő megfogott. Keze erős volt és szilárd. A szabadulás lehetősége egyenlő volt a nullával.

„Becsap és fogva tart”

-          Tudod mit? Fuss még egy kicsit- gonoszan nevetett és elengedett. Én egyből futásnak eredtem. Szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam. Nagyon rémült voltam, de ki nem lenne az? Éppen most találkoztam a halálommal!

-          Szállj le rólam! Hagyj békén! – szaladtam előle rémülten.

-          Nem tudsz menekülni előlem. A kezemben vagy kicsi lány – nevetett fel gonoszan és szórakozottan. Minden alkalommal előttem termett. Játszadozott velem én pedig próbálom az életemet menteni.

-          Na jó. A bátyám mindig azt mondja nem szabad játszani az étellel.

„ Lecsap rád!”

A következő saroknál már nem előttem termett, hanem hátulról fogott meg és vont magához erősen.

-          Ne! –kapálóztam ahogy csak tudtam. Ütöttem, vertem, rúgkapáltam, haraptam. Mindezeknek semmi haszna nem volt.

-          Kár a gőzért kicsikém- szemfogai előtűntek és mélyen a nyakamba martak. A fájdalom, amit éreztem felemésztette lassan a testem és elért a lelkemig. A menekülés már nem oldott meg semmit. Minden visszafordíthatatlan lett. Menthetetlen. Ahogy érzed, hogy lassan körül ölel a sötétség és elnyel. – Síkits csak. Hasztalan.

„Örökké fogva tart!”

Igaza volt. Minden hasztalan. Hiába sikítasz. Hiába vergődsz. Neked már úgy is mindegy. A harc hasztalan vele szemben.  Téged is el fog érni.  Menekülj, még lehet! Menekülj, még megteheted vagy már késő lesz. Hallgass rám! Az ajtóval ne bajlódj, vagy bemegy vagy nem…

Szóval engedd el magad! Rémes estéd lesz!

by Tmadonna