Adam értette a szembeszédet. Kissé csalódott is lett, mivel ő még reménykedett az újrakezdésben. Ezek szerint Audrey már nem.

Nicole csendben haladt az ikrek mellett. Nagyon remélte, hogy egyik sem fog feltenni az előbbi fél órára vonatkozó kérdést.

-         Az az ürge… - kezdte Bill, de nem tudta befejezni, mert Nicole kisegítette.

-         Adam… - egészítette ki Bill mondatát, és már ásta is el magát, hogy mi lesz a kérdés, no és arra, hogyan fog válaszoli?

-         Igen. Ő neked a… - megint nem tudta befejezni. Nicole ösztönösen válaszolt.

-         Nem nekem, hanem… - na itt megakadt. Még jó, hogy meghallotta saját magát. Ha nem így lett volna, akkor a mondatot a húgával folytatta volna. – úgyértem… szóval a volt pasim. – ez az így kell felvenni más életének súlyát is.

-         És nem akar leszállni rólad? – látszólag a feketeséget eléggé zavarta Adam személye.

-         Hát… - na most találj ki valamit Nicole!

-         Érdekes egy „szerelmi” életed van. – jegyezte meg a fonatos csávó ottan mellettük, úgy hogy rájuk sem nézett. Ez érthető volt a kasszánál történtek után. Az ikrekkel tartó lány úgy döntött, ehhez inkább nem fűz semmit, mert csak hazugság szőné a másikat.

Visszaértek a stúdióba. A srácok ledobták magukat fáradtan, de Nicole nem ült le. Még a kardigánját sem vette le. Menni készült.

-         Azt hiszem akkor én, megyek is. – intett a srácoknak és habár legszívesebben csókkal búcsúzott volna Billtől, mégsem tette, Tom búskomor képét látva. Ezért csak gyorsan szedte a lábát, hogy minél előbb érjen ki az épületből. Kiérve szippantott egyet a levegőből, amit ijedtében kifújni is elfelejtett. Tom lépett ki mögötte.

-         Mi volt az a boltban? – kérdett rá. Jelenleg az arcáról semmi sem volt leolvasható.

-         Nézd… én…

-         Nem értelek. Kezdelek nagyon nem érteni. – nézett a lány szemébe.

-         Hidd el, hogy már én sem magam… - válaszolta le és ellépett előle. Teljesen más dologra értette maga Nicole ezt a mondatot, mint ahogy most Tom érti.

Otthon már várta fiatalabbik fele a lányt. Milyen jó is, hogy az egyik fél dolgozik, a másik meg nem.

-         Úgy érzem magam, mint a mosott szar – lépett be a lakásba Nicole.

-         Neked is szia – nézegette a számlát közben Audrey.

-         Ilyen szar napot mégegyszer nem akarok. – nyújtózik el.

-         Én is jól köszi. – folytatja a számlavizslatást.

-         Jó nagy szarba kevertük magunkat…

-         Hmm… semmi különös.

-         Ne szarakodj Audrey!

-         Észrevetted, hogy mióta hazajöttél minden mondatodban szerepel a szar? Én is ott voltam ma, tudom, hogy nem volt kellemes napod. Nekem is sikerült ezzel bearanyozni… Ráadásul Adamat is láttam… még jó hogy ő engem nem.

-         Miattad kapott el engem!

-         És kimagyaráztad nekem, köszi – szép mosolyt kanyarintott arcára.

-         Hát nem szívesen. Majdnem lebuktam azzal is! Üzent neked.

-         Sejtem, hogy mit, de arra ő is és te is tudod a választ, így az üzenet sem kell és én sem fárasztom magam a válasszal.

-         Én meg remélem többször nem kerül a látótávolságunkba. Veszélyeztetné a munkám.

-         Apropó, mi is volt ma? Csak hagy legyek már képben.

-         Hát… Tom már nem tud kiigazodni rajtam.

-         Ami azt jelenti, hogy leszáll rólad? – csillant fel a szeme, aztán elsötétült a tekintete. – mit csináltál?

-         Tom előtt a boltban a pénztárnál megcsókoltam Billt. – nyel egyet, látva, ahogy szegény ikre elfehéredik.

-         Mit csináltál???

-         Mert Bill észrevett téged, és figyelem elterelésképpen és így Tom sem arra nézett amerre Bill akarta, hanem ránk…

-         Na igen, már ez is az én hibám mi?! Te élvezheted a dolgot én meg tartózkodjak Tomtól! Kösz szépen! – állt fel és bevonult a szobájába. Magára hagyva Nicolet.

-         De megértheted… - szólt még utána.

-         Nem akarom megérteni, mostmár egyáltalán! – hallatszódott a dühös hangja bentről.

Nicole magába is süllyedt. Mibe is keverte saját húgát, és tényleg nem fair vele szemben, hogy ő megtiltja, hogy Tommal legyen, holott a vak is látja, hogy Audrey mágnesként tapadna rá, míg neki senki sem tilthatja meg, hogy Billel legyen.

Másnap nyúzottan kelt. Az esti magába szállás nyomai látszódtak rajta. Amint meglátta húgát, nem is tudta, hogy kezdjen bele.

-         jó reggelt – ment be mellé a konyhába.

-         Most legalább nem felejtettél el, köszönni. – jegyezte meg Audrey.

-         Ne haragudj. – húzta el a száját – és van egy rossz hírem. Azaz egy kérésem. Nekem ma el kéne intéznem egy-két dolgot, nem mennél be helyettem? – reménykedő szemek és óvatos hang.

-         Nem. – sziklaszilárdan jelentette ki.

-         De legalább akkor láthatnád Tomot. – próbálkozott.

-         És szerinted milyen lenne belenézni azokba a csalódott és kiigazodást kereső szemekbe? Nem fog a nyakamba ugrani, és Nicole, most nincs kedvem elvinni helyetted a balhét. Tanuld meg kezelni a helyzetet. – fordított neki hátat morcosan.

-         Megértelek, de muszáj még ez, kérlek. Utoljára. – könyörgő szemek.

-         Hol a felsőm? – szeme sarkából nézett csak idősebbik ikrére.

-         Mi milyen felső? Jaaa, az itt – már mutatta is, hogy megvette.

-         Rendben. – vette el a felsőt és kivonult a konyhából.

-         Komoly?

-         Halálosan és most eridj meg ne lássalak, mielőtt megint felhúzom magam!

-         Isten vagy – pattogott Nicole.

-         Nem váltottam nemet, de azért kösz – ment is be, készülni, majd nővére helyett már el is indult a „munkahelyére”.

Szinte már megszokott gyomorforgással lépett be az épületbe, ahova már mondhatja, hogy szokott járni. Mindaddig, míg a srácok közelébe nem került, és mindkettejük szeme rá nem szegeződött, magabiztos volt. Most minden ereje elszállt. Lükvercbe tette magát és kitolatott az előtérbe.

-         Állj csak meg tündérvirág szálam. – mély ismerős hang csapta meg Audrey fülét.

-         Ilyet anyukám mondott nekem utoljára. – fordult vissza.

-         Akkor a baby jobban hangzik? – kis vigyor.

-         Hamar túltetted magad a tegnapin – pislog.

-         Nem, csak rájöttem, hogyan is működsz. – magabiztos nézés.

-         I-igen? És hogyan? – már verejtékezett. Lebukott… kész vége…

-         Mondhatni minden második nap vagy rám érzékeny, aztán immunis… - vigyorogva hajol közel.

-         Micsoda ész. – lehelve a szavakat, hajol picit el mielőtt elájulna. – Túl sokat képzelsz…

-         Tisztában vagyok a tényekkel. Sokkal jobb vagyok öcsémnél. – szorítja sarokba a lányt, aki már az ájulás szélén állt amúgyis. A cseppfolyós állapot kerülgette.

-         Ezt nem hallottam meg. – húzta össze magát és imádkozott, hogy épségben kikerüljön onnan. Imája végére sem ért, mikor megérezte azokat a mézédes húsos ajkakat sajátján.