33#

-          Ezt nem fogod elhinni! – tette le a telefont Nicole másnap reggel izgatottan, s leült ikrével szemben az asztalhoz, aki nyúzottan kavargatta kávéját.

-          Ne kímélj!

-          Szarul nézel ki! – mosolygott rá.

-          Nem így értettem, de azért köszi! – húzta el a száját Audrey egy gúnyos mosoly kíséretében.

-          Ja, hogy a telefonra érted! – tett úgy Nicole, mintha nem értette volna – Na, jól van! Tudod rebesgetik azt az új táncos filmet…

-          Mi is a címe?

-          Kit érdekel a címe! Az érdekeljen, kinek kell majd sminkelnie a táncosokat!!! – vigyorgott rá ezer wattos mosollyal az arcán és jó kedvűen beleharapott reggeli pirítósába.

-          Gratulálok!

-          Megyek is dolgozni, ha minden igaz, jövő héten kezdek! – állt fel Nicole.

-          Egy kalappal! – emelte fel bögréjét Audrey – Azt hiszem, én jövő hétre szabit veszek ki!

-          Megérdemled! – puszilta homlokon testvére, majd felkapta táskáját és már ott sem volt.

-          Tudom… - sóhajtott fel Audrey – Tudom…

-          Ezt nem fogod elhinni! – húzta magához Bill Nicole-t, amikor beért a stúdióba.

-          Úgy tűnik, mindenkinek jól indul a nap! – csókolta meg szerelmét – Mi történt?

-          Pakolj, mert utazunk?

-          Utazunk?

-          Ühüm! Még hozzá Tokyo-ba! A jövő héten indulunk és…

-          A jövő héten? – sápadt el a nő. Ez nem lehet igaz…

-          Igen, miért? Ó Nicole, imádni fogod azt a várost, az a nyüzsgés, az a pezsgő élet, azok a színek, ízek! Azok az emberek!

-          Értem… - erőltetett egy mosoly az arcára a lány. Más körülmények között kiugrott volna a bőréből, hogy elutazhat Japánba, de most valahogy nem ment. A ma reggeli filmajánlata után nem. Ezt nem hagyhatta ki. Ugyanakkor azt sem, hogy elutazzon Japánba. Nem hagyhatta cserben őket. Ahj, bárcsak kettő lenne belőle és egyszerre lehetne két helyen… na nem! Audrey megölné, ha megint megkérné, nem teheti ezt meg vele… ugyanakkor… a fenébe is, hát minden összeesküdött ellene?

-          Na, mit szólsz? – nézett rá csillogó szemekkel a srác.

-          Azt hogy… imádok repülni!

-          Hadd gondolkodjam egy kicsit… - nézett fel a plafonra Audrey este, amikor húga hazaért a munkából és előállt képtelen ötletével – NEM!

-          Audrey…

-          NEM! Erre nem veszel rá! A válaszom nem, nem, nem és végül, de nem utolsó sorban: NEM!!!

Audrey még mindig ezt hajtogatta magában, annak ellenére is, hogy alig egy hét elteltével már éppen leszállni készültek Tokyo repterére. Nem, nem nem, nem. Mély levegőt vett, arca elsápadt. Nem elég, hogy húga rávette erre, de még a repüléstől is rettegett. Majd’ elájul, amikor véletlenül kitekintett az ablakon. Szorosan lehunyta a szemét és reszketős hangon vette a levegőt.

-          Mi a baj?

-          Tessék? – kapta fel a fejét a lány és Tom barna szemeivel találta szemben magát. Mintha apró lepkék röppentek volna fel a hasában és kergetőztek volna.

-          Mi a baj? Jól vagy? Sápadt vagy és reszketsz…

-          Öh igen, igen, jól vagyok! – vágta rá – Biztos rosszat ettem, vagy ilyesmi.

-          Nicole imád repülni! – fogta meg a kezét Bill és végigsimított a lány kézfején. Audrey majdnem elhúzta a kezét, de sikerült nyugton maradnia. Ám ez nem kerülte el Tom figyelmét, de egy szóra sem méltatta, inkább mosolyt erőltetett magára.

-          Akkor jó.

-          Igen, imádok… bárcsak minden nap megtehetném… - döntötte hátra a fejét és megpróbált lazítani, hogy kibírja a hátralévő utat.

Majdnem felsikított örömében, amikor végre szilárd talajt érzett lábai alatt. Kíváncsian tekingetett ki az autó ablakán, ami a szállodához vitte őket. Nicole imádná ezt. De Nicole nincs itt és meg is érdemli, hogy erről lemaradjon, úgy kell neki. Elhatározta, hogy igenis élvezni fogja ezt az egészet, ha már ebbe a helyzetbe csöppent. Ismét. Na de ez Tokyo! Tele szórakozási lehetőségekkel.

-          Igen, négy franciaágyas szoba lesz! – mondta a recepciósnak Bill, amire Audrey is felfigyelt. Tom, Bill, Georg, Gustav… ez négy, na és ő? Te jó ég, Billel lesz egy szobában? Egy ágyban? Ez eddig eszébe sem jutott, de ebbe nem megy bele!

-          Ne! – bukott ki belőle cseppet sem halkan, ámde rémülten.

-          Mi a baj? – ráncolta a homlokát Bill – Egy pillanat! – szólt oda a recepciósnak és Audrey-hoz lépett.

-          Én csak… nem szeretnék egy szobában lenni veled.

-          Miért nem? Még mindig haragszol? Mert nekem úgy tűnt, hogy nem, és megbocsátottál és…

-          Nem, nem rólad van szó!

-          Biztosan beteg! – szólt közbe Tom, aki alig bírt magával. Féltékeny volt, nem tehetett róla. A puszta gondolat, hogy kettesben lesz vele a nő… képtelen volt elviselni.

-          Beteg? Baj van Nicole?

-          Beteg… - nézett testvérére Tom – Tudod, havibaj öcsi! Biztos a gépen is ez volt a baja.

-          Igen, az! – kapott a lehetőségen Audrey – Ilyenkor nem szeretem, ha… érted. Egyedül szeretek lenni ilyenkor…

-          De engem nem zavar, attól még aludhatunk együtt.

-          Én nem szeretném… - húzta el a száját a lány- Baj?

-          Nem, nem, persze, ahogy akarod! – mosolygott rá megértően Bill és apró csókolt lehelt ajkaira – Akkor öt szoba lesz!

Tom figyelmét nem kerülte el „Nicole” megkönnyebbült sóhaja. Nem tudott mit kezdeni vele. Már megint azt a kettősséget érzi vele kapcsolatban, mint az elején. Vajon csak játszik Billel? Eddig nem úgy nézett ki. Az elmúlt pár hétben úgy turbékoltak, akár a galambok, de most ismét olyan furcsa volt. Audrey nem akart Tomra nézni, nem akarta látni a szemét, de amikor véletlenül mégis felnézett rá, tekintete ott ragadt. Egymásba kapcsolódtak és nem engedték a másikat. Mintha szavak nélkül kommunikáltak volna. Tom bizsergést érzett a gyomrában és mélyebben kezdte venni a levegőt. Akaratlanul is ajkába harapott, ami odavonzotta a lány tekintetét. Majd mikor ismét a szemébe nézett, Tom szíve hatalmasat dobbant, szinte átszakította a dobhártyáját. A gyönyörű szemei, az anyajegy alatta…

-          Az nem lehet… - súgta rekedten maga elé.